Vélemény: halva születtek az első Intel Optane SSD-k

Éledezni látszik a 3D Xpoint technológiára épülő Optane SSD család. Az Intel még 2015 nyarán jelentette be nagy dérrel-durral a technológiát, ami az ígéret szerint a NAND-alapú megoldásoknál számottevően nagyobb sebességet és hosszabb élettartamot hoz, ennek köszönhetően pedig új dimenziók, új felhasználási területek is megnyílhatnak, a 3D Xpointra épülő nem volatilis megoldások idővel a rendszermemória helyére is beszivároghatnak, megreformálva a hosszú évtizedek óta használt hierarchiát.

Az ilyen, forradalmi fejlesztéseknél egyáltalán nem ritka, hogy a cégek elszámolják magukat, ez történt a 3D Xpoint esetében is. 2015 júliusában az Intel azt ígérte, hogy az első modellekre nem kell már sokat várni, a bejelentés szerint azoknak már 2016 elején a piacon kellett volna lenniük, amiből végül nem lett semmi. A 3D Xpoint társfejlesztő Micron a prognosztizált megjelenés időpontjában elmondta, hogy még további 12-18 hónap szükséges a sorozatgyártás beindításához, ami a korábbi, optimista időponthoz képest nagyjából legalább egy év csúszást jelentett. Ez részben a termeléshez szükséges különféle új anyagokból fakadt, amiből a memóriagyártó szerint közel 100 változatra van szükségük, az ehhez szükséges a stabil ellátási lánc kiépítése pedig időigényes.

Úgy látszik a Micron jól mérte fel a helyzetet, az első 3D Xpoint SSD-k ugyanis lassan megérkeznek. Először az Intel Optane márkaneve alatt futhat be a technológia, gyorsítótárak formájában, nagyon apró, 16 és 32 gigabájtos kapacitással. A ma már nevetségesen kicsinek hangzó méreteket gyártási nehézségek magyarázhatják, a termelés még valószínűleg messze nincs olyan szinten, hogy a konzumer piacra gazdaságos legyen a lassan már a NAND-alapú SSD-knél is kicsinek számító, 128-256 gigabájtos modellek előállítása.

Hogy a parányi Optane SSD-knek az Intel értelmet próbáljon adni, a fiók mélyéről előkaparta a lassan hat éves Smart Response technológiát (sőt, annak 2005-ös elődjét, az Intel Turbo Memory-t), amit a cég még az SSD-k térhódításának hajnalán dobott be a köztudatba. 2011-ben egy 40 gigabájtos SSD ára 25-30 000, egy 80 gigabájtosé pedig 40-50 000 forint környékén mozgott, utóbbi méret pedig erősen ajánlott (volt) egy tisztességes rendszerpartícióhoz, a HDD-hez képest szupergyors élményért tehát alaposan a zsebbe kellett nyúlni.

Ezen próbált segíteni a Smart Response, ami már egy lényegesen olcsóbb, 20 gigabájtos SSD-vel is jelentősen gyorsította a lomha, merevlemezes rendszer reakcióidejét. (Az Intel ehhez dedikált SSD családot is készített, a Larson Creek kódnevű meghajtókon SLC NAND chipek voltak.) A rendszer működéséhez a chipkészlet oldaláról is kellett támogatás, a lemezvezérlő a háttérben összevonta az apró de gyors SSD-t a lassú merevlemezzel, a kontroller folyamatosan figyelte és elemezte a merevlemez igénybevételét, aminek függvényében az arra érdemes, gyors elérést igénylő adatokat (pl. rendszerfájlok) átmásolta az SSD-re, hogy azok később innen olvashassa be, gyorsabban. A megoldással kisebb anyagi befektetés mellett is jelentősen meglódult az operációs rendszer és az alkalmazások betöltése, ráadásul az adatokkal nem kellett manuálisan sakkozni az SSD és a HDD között, azt a vezérlés megtette a felhasználó helyett, kvázi észrevétlenül.

A Smart Response anno a gyakorlatban is jól vizsgázott, azonban a rendszer hatékony működése felett folyamatosan ott lebegett korlátozó tényezőként az SSD kapacitása. Amennyiben a gyorsítótárként funkcionáló aprócska meghajtó kapacitása elfogy, a vezérlés törli a legrégebben és/vagy legritkábban használt fájlokat, visszanyúlt a lassú HDD-hez, ezzel együtt pedig a rendszer a merevlemezes szintre lassulhat vissza.

A szétszteroidozott diversity alkonya Évtizedekben mérhető folyamatokat nem lehet profitorientált cégek asszisztálásával pár év alatt lezavarni, DEI csomagolásban.

Az Intel technológiája mára jóformán teljesen feledésbe merült, amelynek legfőbb oka, hogy az SSD-k ára a hat évvel ezelőtti szinthez képest a töredékére esett vissza, így a feljebb említett 40 gigabájtos modell áráért ma már lényegesen nagyobb kapacitást lehet kapni. 25-30 000 forintból 250 gigabájtos SATA SSD vásárolható, amin akár a komplett rendszer is kényelmesen elférhet, a különféle felhős (vagy felhő-alapú) szolgáltatások miatt pedig az SSD mellé már merevlemez sem feltétlenül szükséges.

Hamvába holt

Ennek fényében erősen kétséges, hogy az Intel újra divatba tudja hozni az SSD+HDD párost. Bár a Stony Beach kódnevű, Optane 8000p meghajtók kis kapacitásuk ellenére (papíron) gyorsnak tűnnek, az újabb 3D NAND-alapú, PCIe NVMe SSD-k felülmúlják azokat. A 40 000 forint környékéről induló 250 gigabájtos Samsung 960 EVO szekvenciális és véletlenszerű műveletekben is übereli a kis Optane-okat, miközben a nagyobbiknál közel nyolcszor több tárhelyet kínál, ezzel pedig egy jóval nagyobb, egybefüggő terülten nyújtja a merevlemezek tempójához viszonyított fénysebességet.

Bár az Optane 8000p széria két tagjának ára egyelőre nem ismert, a friss technológián alapuló meghajtókat várhatóan kis kapacitásuk ellenére sem 30-40 dollárért fogja szórni az Intel, azok mellé pedig még egy merevlemez is kelleni fog, aminek költsége nagyjából 50 dollárról indulhat. Ezzel együtt már a feljebb említett, 250 gigabájtos Samsung 960 EVO árát is elérheti a kombó végösszege, amiért cserébe bár az összkapacitás nagyobb, a rendszer sebessége viszont kiszámíthatatlan(abb) lehet, a 16 vagy 32 gigás gyorsítótárból könnyen kifuthat egy alkalmazásokkal teleaggatott rendszer.

A nem túl rózsás kilátásokat tetézi, hogy az Optane-alapú gyorsítótárazás csak az Intel legújabb csúcskategóriás, Z270-es chipkészletével fog működni, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az alaplapba mindenképpen Kaby Lake processzor kell pattintani. Az üzleti döntés nyomán ugyanis a kompatibilitás ellenére a korábbi Skylake modellekkel nem lesz használható a CPU-tól amúgy teljesen független technológia, ami mindent egybevéve gyakorlatilag nem lesz más, mint a korosodó Smart Response újracsomagolása, az újdonság erejére építő Optane márkanévvel megfűszerezve.