Vélemény: halva születtek az első Intel Optane SSD-k

Éledezni látszik a 3D Xpoint technológiára épülő Optane SSD család. Az Intel még 2015 nyarán jelentette be nagy dérrel-durral a technológiát, ami az ígéret szerint a NAND-alapú megoldásoknál számottevően nagyobb sebességet és hosszabb élettartamot hoz, ennek köszönhetően pedig új dimenziók, új felhasználási területek is megnyílhatnak, a 3D Xpointra épülő nem volatilis megoldások idővel a rendszermemória helyére is beszivároghatnak, megreformálva a hosszú évtizedek óta használt hierarchiát.

Az ilyen, forradalmi fejlesztéseknél egyáltalán nem ritka, hogy a cégek elszámolják magukat, ez történt a 3D Xpoint esetében is. 2015 júliusában az Intel azt ígérte, hogy az első modellekre nem kell már sokat várni, a bejelentés szerint azoknak már 2016 elején a piacon kellett volna lenniük, amiből végül nem lett semmi. A 3D Xpoint társfejlesztő Micron a prognosztizált megjelenés időpontjában elmondta, hogy még további 12-18 hónap szükséges a sorozatgyártás beindításához, ami a korábbi, optimista időponthoz képest nagyjából legalább egy év csúszást jelentett. Ez részben a termeléshez szükséges különféle új anyagokból fakadt, amiből a memóriagyártó szerint közel 100 változatra van szükségük, az ehhez szükséges a stabil ellátási lánc kiépítése pedig időigényes.

Úgy látszik a Micron jól mérte fel a helyzetet, az első 3D Xpoint SSD-k ugyanis lassan megérkeznek. Először az Intel Optane márkaneve alatt futhat be a technológia, gyorsítótárak formájában, nagyon apró, 16 és 32 gigabájtos kapacitással. A ma már nevetségesen kicsinek hangzó méreteket gyártási nehézségek magyarázhatják, a termelés még valószínűleg messze nincs olyan szinten, hogy a konzumer piacra gazdaságos legyen a lassan már a NAND-alapú SSD-knél is kicsinek számító, 128-256 gigabájtos modellek előállítása.

Hogy a parányi Optane SSD-knek az Intel értelmet próbáljon adni, a fiók mélyéről előkaparta a lassan hat éves Smart Response technológiát (sőt, annak 2005-ös elődjét, az Intel Turbo Memory-t), amit a cég még az SSD-k térhódításának hajnalán dobott be a köztudatba. 2011-ben egy 40 gigabájtos SSD ára 25-30 000, egy 80 gigabájtosé pedig 40-50 000 forint környékén mozgott, utóbbi méret pedig erősen ajánlott (volt) egy tisztességes rendszerpartícióhoz, a HDD-hez képest szupergyors élményért tehát alaposan a zsebbe kellett nyúlni.

Ezen próbált segíteni a Smart Response, ami már egy lényegesen olcsóbb, 20 gigabájtos SSD-vel is jelentősen gyorsította a lomha, merevlemezes rendszer reakcióidejét. (Az Intel ehhez dedikált SSD családot is készített, a Larson Creek kódnevű meghajtókon SLC NAND chipek voltak.) A rendszer működéséhez a chipkészlet oldaláról is kellett támogatás, a lemezvezérlő a háttérben összevonta az apró de gyors SSD-t a lassú merevlemezzel, a kontroller folyamatosan figyelte és elemezte a merevlemez igénybevételét, aminek függvényében az arra érdemes, gyors elérést igénylő adatokat (pl. rendszerfájlok) átmásolta az SSD-re, hogy azok később innen olvashassa be, gyorsabban. A megoldással kisebb anyagi befektetés mellett is jelentősen meglódult az operációs rendszer és az alkalmazások betöltése, ráadásul az adatokkal nem kellett manuálisan sakkozni az SSD és a HDD között, azt a vezérlés megtette a felhasználó helyett, kvázi észrevétlenül.

A Smart Response anno a gyakorlatban is jól vizsgázott, azonban a rendszer hatékony működése felett folyamatosan ott lebegett korlátozó tényezőként az SSD kapacitása. Amennyiben a gyorsítótárként funkcionáló aprócska meghajtó kapacitása elfogy, a vezérlés törli a legrégebben és/vagy legritkábban használt fájlokat, visszanyúlt a lassú HDD-hez, ezzel együtt pedig a rendszer a merevlemezes szintre lassulhat vissza.

Machine recruiting: nem biztos, hogy szeretni fogod Az AI visszafordíthatatlanul beépült a toborzás folyamatába.

Az Intel technológiája mára jóformán teljesen feledésbe merült, amelynek legfőbb oka, hogy az SSD-k ára a hat évvel ezelőtti szinthez képest a töredékére esett vissza, így a feljebb említett 40 gigabájtos modell áráért ma már lényegesen nagyobb kapacitást lehet kapni. 25-30 000 forintból 250 gigabájtos SATA SSD vásárolható, amin akár a komplett rendszer is kényelmesen elférhet, a különféle felhős (vagy felhő-alapú) szolgáltatások miatt pedig az SSD mellé már merevlemez sem feltétlenül szükséges.

Hamvába holt

Ennek fényében erősen kétséges, hogy az Intel újra divatba tudja hozni az SSD+HDD párost. Bár a Stony Beach kódnevű, Optane 8000p meghajtók kis kapacitásuk ellenére (papíron) gyorsnak tűnnek, az újabb 3D NAND-alapú, PCIe NVMe SSD-k felülmúlják azokat. A 40 000 forint környékéről induló 250 gigabájtos Samsung 960 EVO szekvenciális és véletlenszerű műveletekben is übereli a kis Optane-okat, miközben a nagyobbiknál közel nyolcszor több tárhelyet kínál, ezzel pedig egy jóval nagyobb, egybefüggő terülten nyújtja a merevlemezek tempójához viszonyított fénysebességet.

Bár az Optane 8000p széria két tagjának ára egyelőre nem ismert, a friss technológián alapuló meghajtókat várhatóan kis kapacitásuk ellenére sem 30-40 dollárért fogja szórni az Intel, azok mellé pedig még egy merevlemez is kelleni fog, aminek költsége nagyjából 50 dollárról indulhat. Ezzel együtt már a feljebb említett, 250 gigabájtos Samsung 960 EVO árát is elérheti a kombó végösszege, amiért cserébe bár az összkapacitás nagyobb, a rendszer sebessége viszont kiszámíthatatlan(abb) lehet, a 16 vagy 32 gigás gyorsítótárból könnyen kifuthat egy alkalmazásokkal teleaggatott rendszer.

A nem túl rózsás kilátásokat tetézi, hogy az Optane-alapú gyorsítótárazás csak az Intel legújabb csúcskategóriás, Z270-es chipkészletével fog működni, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy az alaplapba mindenképpen Kaby Lake processzor kell pattintani. Az üzleti döntés nyomán ugyanis a kompatibilitás ellenére a korábbi Skylake modellekkel nem lesz használható a CPU-tól amúgy teljesen független technológia, ami mindent egybevéve gyakorlatilag nem lesz más, mint a korosodó Smart Response újracsomagolása, az újdonság erejére építő Optane márkanévvel megfűszerezve.