Utolsó napjához ért az Itanium
A mai nappal végleg lezárul az Intel Itanium processzorcsalád pályafutása, az Intel ugyanis július 29-től egyetlen megmaradt megrendelőjének, a HPE-nek sem szállítja az egykor szép reményekkel indult platformhoz tartozó megoldásokat.
Mától nem szállít több Itanium szerverprocesszort egyetlen megmaradt vásárlójának, a HPE-nek az Intel, az IA-64 architektúra pályafutása ezzel szinte pontosan húsz évvel a megszületését követően véget ért. A platform számára már az utolsó frissítés, a 2017-ben megjelent Kittson sem hozott érdemi megújulást, már ekkor világosan látszott, hogy a processzorgyártó lényegében elengedte az architektúra kezét.
VÉGELGYENGÜLÉS
Az utolsó Itanium-variáns így továbbra is a matuzsálemnek számító, 32 nanométeres gyártástechnológiával készült négy- és nyolcmagos kivitelben, változatlan mikroarchitektúra, illetve tokozás mellett. A magok órajele ráadásul mindössze két modell esetében nőtt, a négymagos 9750, illetve a nyolcmagos 9760 csekély 133 MHz-et pakolt rá a közvetlen elődök értékére (összevetés), a 9720 és a 9740 modellek esetében viszont csak a típusjelzés számozása nőtt, azaz ezen két processzor esetében gyakorlatilag egyszerű átnevezésről van szó, ami igencsak rendhagyó ebben a kategóriában. A chipek TDP értéke sem változott, maradt a 170 wattos keret.
Az Intel tehát finoman szólva sem strapálta magát a fejlesztéssel, a Kittson megjelenésének ugyanis egyetlen oka a processzorgyártó HP-val kötött 2010-es megállapodásában keresendő. A cég 250 millió dollár (más források szerint 690 millió dollár) ellenében vállalta, hogy 2017 végéig támogatja az Itaniumot, amiből látszólag mindössze néhány billentyűcsapásra futotta a processzorgyártó műhelyében, amivel az egykori nagy ígéret nehezen kaphatott volna méltatlanabb (ám életútjához annál találóbb) befejezést.
Kittson processzorokra tehát már csak a HPE épített kiszolgálót: a HP-UX 11i v3 operációs rendszert futtató Integrity Superdome-ot 2017 közepe óta szállítja a gyártó, terméktámogatást pedig egészen 2025 végéig nyújt az utolsó Itanimura épülő megoldásához.
Ünnepi mix a bértranszparenciától a kódoló vezetőkig Négy IT karrierrel kapcsolatos, érdekes témát csomagoltunk a karácsonyfa alá.
Az Itanium processzorok fejlesztésének a legnagyobb támogatója tehát a HP (volt), az eredeti koncepció is ettől a cégtől ered, amivel az akkori konkurensek, például a SUN, az IBM, és a DEC nyomába próbált eredni a vállalat. Azonban a high-end, üzleti kritikus környezetbe szánt processzorok tervezéséhez és gyártásához tapasztalattal nem rendelkező HP végül 1994-ben az Intellel fogott össze a megvalósításhoz, az izgalmasan hangzó Itaniumon a 90-es évek második felében már lázasan dolgozott együtt a két cég.
A koncepció azonban csak nagyobb késéssel, az ezredforduló környékén, egészen pontosan 2001 júniusában öltött először testet a Merced kódnevű lapkában, amelynek teljesítménye a várakozásoktól és a versenytárs lapkáinak teljesítményétől egyaránt elmaradt, így azt utólag prototípussá minősítették vissza, végül pedig kiderült, hogy a leszállított rendszerekkel az Intel és a HP célja csak az volt, hogy minél több fejlesztőt állítson a projekt mellé. Ezt követte az első "kereskedelmi" verzió, a 2002-es McKinley, amely már Itanium 2 néven debütált. A McKinley ugyan megszabadult a Merceddel kapcsolatos problémák egy részétől, már az akkori versenytársakkal összemérhető teljesítményt nyújtott, 2003-ban pedig már utódot is kapott a Madison kódnevű lapka képében.
A processzorcsalád, illetve az IA-64 eredeti célja a high-end RISC architektúrák (POWER, SPARC) legyőzése, valamint középtávon az x86 utasításarchitektúra teljes leváltása volt. Kijelenthető, hogy az ezredforduló tájékán az Intel erre az ISA-ra és mikroarchitektúrára akarta feltenni a céget, ami tükröződött a látványos értékesítési előrejelzésekben is - néhány év alatt az bevételének jelentős részét az Itaniumokból remélte az Intel.
AZ X86 LEMOSTA
A már említett problémák miatt azonban végül kudarcba fulladt a próbálkozás. Az x86-os chipek folyamatosan, gyors ütemben fejlődtek, részint az Intelnek, részint pedig az AMD-nek köszönhetően, amely utóbbi cég sikeresen honosította meg a szegmensben saját, az IA-64-gyel ellentétben teljes x86 kompatibilitást biztosító 64 bites kiterjesztését. Az első Opteronok megjelenésére válaszul végül az Intel kénytelen volt átvenni a konkurens fejlesztését, amit először EM64T, később pedig Intel64 elnevezés alatt implementált, fokozatosan állítva át PC-s és szerveres chipjeit. Ezzel bebizonyosodott, hogy a 32 bites x86-ban még hatalmas fejlődési potenciál van, annak teljes kidobására/cseréjére így tehát még nincs szükség - a felismeréssel gyakorlatilag az Itanium létjogosultsága is megkérdőjeleződött.
Az Itaniumnak nem segített az sem, hogy a mögé beállt szoftver- és hardvercégek sorra faroltak ki mögüle (pl. Red Hat, Microsoft, SGI, Unisys) vagy váltak a piacon jelentéktelenné. Az igazi gyomrost végül a Sun felvásárlásával saját hardverhez jutó Oracle vitte be a HP-nak, amikor 2011-ben váratlanul bejelentette, nem fejleszt többé Itaniumra, ezzel olyan bizonytalanságot okozva a piacon, amely végleg megroppantotta az Itaniumra épülő HP rendszerek eladásait.
Az Intel végül 2019. januárjában jelentette be, hogy végleg elkaszálja az Itanium-projektet. A cég tavaly január végén vette fel az utolsó rendeléseket a termékcsalád megmaradt tagjaira, az utolsó szállítmányok pedig ma hagyhatták el a gyár területét.