Harminc éves a Commodore 64

Írógép, számológép, számítógép

A Commodore Business Machines vállalatot 1955-ben alapította a lengyel származású Jack Tramiel, aki idén április 8-án hunyt el, így sajnos nem érhette meg legsikeresebb gyermekének harmincadik születésnapját. Tramiel a második világháború után emigrált az Egyesült Államokba, ahol a hadseregben írógépek javításával foglalkozott. Leszerelése után saját írógépjavító vállalatot alapított, majd Kanadába költözött, az ottani törvények ugyanis lehetővé tették számára csehszlovák írógépek importját és forgalmazását.

A Commodore Business Machines egy idő után saját termékek fejlesztésére állt rá, azonban a gyorsan fejlődő japán ipar kiszorította a termékeit a piacról. Tramiel így más üzlet után nézett, kapóra jött a Commodore számára az elektronikai forradalom, a vállalat így elektronikus számológépek gyártásába fogott, amelyekhez a Texas Instrumentstől vásárolta a chipeket. A TI azonban rájött, hogy a számológépekben használatos chipek helyett sokkal inkább megéri számológépeket árusítani, mivel azokon nagyobb profit érhető el - a vállalat rövid időn belül egyeduralkodóvá is vált az észak-amerikai piacon a versenytársaknál olcsóbb modelljeivel, Tramielnek pedig újra a fejét kellett törnie, merre tovább.

A MOS Technology a siker kulcsa

A cégvezető is tudta, a TI költségelőnyét a saját chipek adják a számológépek piacán, így a Commodore Business Machines megvásárolta a MOS Technology nevű chipgyártó vállalatot, így házon belül tudta a számológépekhez szükséges chipeket előállítani, leszorítva ezzel a költségeket. A MOS Technology az 1960-as években alakult, a vállalat kezdetben a TI egyes chipjeinek második forrásaként (second source) működött, a gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a lapkák másolatait árusította. A 70-es évek közepén a MOS-hoz számos motorolás chiptervező mérnök igazolt át, akik eredeti cégüknél a 6800 sorozatú processzor egyszerűbb, olcsóbb változatán dolgoztak, de a projektet a cég törölte. Munkájukat végül a MOS-nál fejezték be, ennek eredménye lett a 8 bites, 1 MHz-es MOS 6501 processzor, amely gyorsabb és olcsóbb is volt a Motorola 6800-nál.

A 6501 ugyan csak lábkompatibilis volt a Motorola 6800-zal, a Motorolának ez már elég volt egy per indításához, amelyet végül meg is nyert: a MOS-nak 200 ezer dolláros kártérítést kellett fizetnie, a 6501 eladásai pedig gyakorlatilag leálltak. A chip áttervezett tokozású, a Motorola 6800-zal már lábszinten sem kompatibilis verziója lett a MOS 6502, amely 1975 szeptemberében került piacra. A Motorola 6800 akkoriban 300 dollárba került, a MOS 6502-t mindössze 25 dollárért árulta a cég, nem csoda, hogy jóval sikeresebb lett annál.

A MOS 6502-re épült többek között az Apple IIe is, valamint a Commodore 64 egyik elődje, a PET. A MOS, majd a felvásárlás után a Commodore vezető tervezője, Chuck Peddle meggyőzte Jack Tramielt, a jövőt az otthoni számítógépek jelentik, Tramiel ezért megbízta egy ilyennek a megépítésével. Ennek az erőfeszítésnek az eredménye lett a Commodore PET (Personal Electronic Transactor), amely az első "all in one" otthoni számítógép, az 1 MHz-es MOS 6502 processzort és kiviteltől függően 4 vagy 8 kilobájt operatív tárat tartalmazó készüléket egy 80x25 karakteres kijelzőt és kazettás magnót is tartalmazó házba költöztették.

Legenda születik

A PET 1977-ben jelent meg a piacon és elsősorban az oktatási intézmények és vállalatok körében volt sikeres, de a csak karaktereket megjeleníteni képes számítógépet rövid időn belül elavulttá tették a grafikát és hangot is tudó modellek, mint amilyen az Apple II és az Atari 400/800. A Commodore-nak ezért lépnie kellett és 1980-ban meg is jelent a piacon a VIC-20,  amely 176x184 pixeles felbontású grafikus interfésszel rendelkezett és 5 kilobájt RAM-ja volt. Míg a PET-et elsősorban üzleti gépnek szánta a Commodore és jobbára azoknak a vállalatoknak kínálta, amelyek korábban a számológépeit vásárolták, a VIC-20 már ízig-vérig otthoni gép volt, kiskereskedelmi csatornákon lehetett hozzájutni és komoly reklámkampányt is szerveztek köré a Star Trek sorozatból ismert William Shatnerrel. Ez volt a világ első számítógépe, amelyből egymillió darabot adtak el.

A VIC-20 utóda lett a Commodore 64, amelyet 1982 augusztusában kezdtek árusítani az Egyesült Államokban. A Commodore 64 élete 1981 őszén kezdődött, amikor Tramiel eldöntötte, az eredetileg videojátékba szánt processzort, grafikus és audiochipeket egy otthoni számítógépben használják fel inkább. A Commodore mérnökei két nap alatt elkészültek az első tervekkel, decemberben pedig már a gép prototípusát tesztelhették. Néhány hét alatt átírták a VIC-20 operációs rendszerét, hogy kihasználja a Commodore 64 képességeit, így semmi sem akadályozta meg, hogy a gép megjelenjen az 1982 januári Consumer Electronics Show (CES) szakkiállításon, ahol zajos sikert aratott. "Az Atari képviselői ott álltak döbbenten a standunknál és azt kérdezték: hogy tudtátok ezt kihozni 595 dollárból?" - emlékszik vissza David Ziembicki, a C64 egyik tervezőmérnöke.

A C64 grafikus chipje, a VIC-II (Video Interface Chip) elődjénél nagyobb felbontású, 320x200 pixeles grafikát tudott megjeleníteni 16 színnel. Ehhez ráadásul nem volt szükség drága monitorra, a számítógépet antennacsatlakozón keresztül az otthoni tévére lehetett kapcsolni. A C64-ben már a MOS 6510 processzor teljesített szolgálatot, amely a 6502-től a 8 bites általános célú I/O portban különbözött ez tette lehetővé a 64 kilobájt RAM kezelését és változatos perifériák (például a Datasette magnó) csatlakoztatását. A C64 a korát megelőző hangchipet is felvonultatott, a SID 6581 (Sound Interface Device) gyárilag három szólamra volt képes, valamint kezdetleges beszédszintetizátora is volt. A Commodore 64 volt korának legjobb hangú számítógépe, legendás játékok mellett legendás zenéket és zeneszerzőket (pl. Jeroen Tel, Rob Hubbard, Chris Hülsbeck) is kitermelt.

A sorozatgyártás a CES után meg is kezdődött, de a kezdeti nehézségek után csak nyárra tudott olyan ütemre felfutni a termelés, hogy a C64-et piacra lehessen dobni. A fejlett grafikai és audioképességek, valamint a versenytársaknál jóval alacsonyabb, 595 dolláros ajánlott kiskereskedelmi ár eredményeképp a Commodore 64 kirobbanó siker lett a piacon. Ehhez hozzájárult, hogy a gépet nem csak számítástechnikai szaküzletekben lehetett megvásárolni, hanem szupermarketekben, sőt játékboltokban is. Eközben a tévében és az újságokban továbbra is William Shatner hirdette a gépet és tette fel a kérdést a vásárlóknak: miért vennének egy videojátékot, amikor ugyanannyiért egy komplett otthoni számítógépet is kaphatnak? Nem csoda, hogy hatalmas volt az érdeklődés a C64 iránt, a Commodore ráadásul 1983 áprilisában akciót is hirdetett, 100 dollár kedvezményt adott azoknak, akik meglevő számítógépüket vagy videojátékukat cserélték be rá.

Hogy lett ilyen olcsó?

A C64 építésénél fontos szempont volt az alacsony költség. Ahogy már szó volt róla, a fő alkatrészek házon belül készültek, de a költségoptimalizálásnak köszönhetően a számítógép szinte változtatás nélkül örökölte meg a VIC-20 borítását is: egyedül a szín és az embléma lett más, no meg a cartridge-csatlakozó mérete csökkent egy kicsit. Becslések szerint a C64 gyártási költsége 135 dollár volt, így még a csomagolás, szállítás és a nagyszabású marketingkampány kiadásait is belekalkulálva is tisztességes haszna volt a gépen a cégnek, miközben a Commodore 64 még így is sokkal olcsóbb volt a kortársainál (IBM PC, Apple II, TRS-80), amelyek 1000 dollár körüli, vagy feletti áron kellették magukat.

A gépet az idők során folyamatosan fejlesztette a Commodore, azonban a változtatások nem a képességek javítását, hanem a gyártási költségek további leszorítását célozták. 1982-ben az alaplapon még közel 40 integrált áramkör kapott helyet, 1992-re ez 15 körülire apadt. Az egyetlen jelentős, kívülről is észrevehető változást a Commodore 64c megjelenése jelentette, ekkor a gép a Commodore 128-éhoz hasonló áramvonalas, világosszürke burkolatot kapott. Egyes becslések szerint az életciklusának végére a Commodore 64 előállítási költsége 50 dollár közelébe csökkent.

Szoftverpiaci robbanás

A hardver kereskedelmi sikere nyomán felvirágzott a szoftveripar is, a C64 az idők során rengeteg játékot “termelt ki” és számos, ma is ismert játékfejlesztő céget indított el a világsiker és milliárd dolláros üzletek felé – felsorolni is nehéz lenne azokat a címeket, amelyek Commodore 64-en születtek meg és váltak az évek során legendássá. Mivel a számítógépet 12 évek keresztül gyártották és árusították, a játékfejlesztőknek sok ideje volt kitapasztalni a képességeit, a szoftverek ennek megfelelően sokat fejlődtek az évek alatt. Érdemes összehasonlítani a kezdeti időkben megjelent programok grafikáját és hangját a 90-es évek elején kiadott szoftverekével – a különbség több mint szembetűnő. A C64 “scene” egyébként a mai napig aktív, maroknyi lelkes fejlesztő még mindig dolgozik a platformra, feszegetve annak határait pusztán önmaga és mások szórakoztatására.

A Commodore 64 mára legendává vált játékai közül többnek magyar gyökerei vannak: a Last Ninját egy XII. kerületi lakásban készítették az angol System 3 megrendelésére, az angol cég azonban mondvacsinált ürüggyel végül felmondta a szerződést, a majdnem kész játék kódját maga fejezte be, a magyar készítőket pedig meg sem említette és ki sem fizette – a program fejlesztéséről részletes interjúban mesél a Pixelhősök című könyvben Ádám Zoltán, az egyik programozó. Szintén hazai termék, a Novotrade fejlesztése az Impossible Mission II, a Caesar the Cat, az Eureka! és a Scarabeus is. A játékokkal szerencsére ma is lehet játszani, a legtöbb platformra készült Commodore 64 emulátor, a programok pedig több oldalról is letölthetők, az egyik legnagyobb gyűjtemény a www.c64.com.

CI/CD-vel folytatódik az AWS hazai online meetup-sorozata! A sorozat december 12-i, ötödik állomásán bemutatjuk az AWS CodeCatalyst platformot, és a nyílt forráskódú Daggert is.

A géphez persze nem csak játékokat, hanem üzleti szoftvereket is lehetett vásárolni, még grafikus felületű “operációs rendszer” is volt hozzá beépített alkalmazásokkal (szövegszerkesztő, rajzoló, számológép, stb.), az 1986-os keltezésű GeOS, ami kenterbe verte az akkori, kezdetleges Windowst. Még a Microsoft is fejlesztett Commodore 64-re, az Excel elődje, a Multiplan táblázatkezelő IBM PC, Apple és más platformok mellett elérhető volt a Commodore otthoni gépére is.

A számítógéphez változatos perifériákat lehetett kapni, ezek közül a legnépszerűbb kezdetben a Datasette kazettás magnó volt, mivel a Commodore 1541 lemezmeghajtó rendkívül borsos áron volt csak kapható – majdnem annyiba került mint maga az alapgép. A meghajtó 5,25” diszkekkel működött, egy lemezoldalon 170 kilobájt adatot lehetett tárolni. A géphez soros porton csatlakozó Commodore 1541 lemezegységnek saját MOS 6502 processzora és operációs rendszere is volt (CBM DOS 2.6). A kezdeti széria rendkívüli megbízhatatlanságával és melegedésével vált hírhedtté – utóbbi a beépített tápegység számlájára írható. A lemezegység másodpercenként mindössze 300 bájtos (!) sebességgel kommunikált a Commodore 64-gyel, nem csoda, hogy nagy keletje volt a “gyorstöltő” programoknak (pl. FastLoad, TurboDisk), amikkel másodpercenként akár 4 kilobájtos sebességet is el lehetett érni.

Sok kereskedő egyébként a perifériák értékesítéséből várta a nagyobb hasznot, ezért a gépet rendkívül leszállított áron értékesítette azt várva, hogy az olcsó Commodore 64-hez a vásárlók több kiegészítőt vesznek (lemezmeghajtót, nyomtatót, botkormányt, stb).

Leszármazottak

A Commodore 64-ből az évek során több leszármazottat is piacra dobtak. Még a megjelenés évében, 1982-ben megérkezett a japán piacra a MAX, amely az alapgépnél jóval olcsóbb, fóliás billentyűzetet és csak 4 kilobájt memóriát tartalmazott, bővíteni pedig alig lehetett. A 200 dolláros gépet a dokumentumok tanúsága szerint az egész világon árulni szerette volna a Commodore, de a japán bukást követően néhány hónappal teljesen leállították a gyártását. 1983-ban jelent meg a kimondottan oktatási intézményeknek szánt Educator 64, amely az alapgépet és egy monokróm monitort tartalmazta a PET-hez hasonló all-in-one házban.

1984-ben került a boltokba a Commodore SX-64, a C64 hordozható változata. A gép a C64-gyel azonos hardverre épült, de egy 5 hüvelykes színes monitorral és floppymeghajtóval építették egybe. A több mint 10 kilós gépnek akkumulátora nem volt, hálózati áramról kellett táplálni. A 995 dollárba kerülő gépet két éven keresztül kínálta a Commodore, még két floppymeghajtót tartalmazó változat is készült belőle (DX-64), azonban nem lett sikeres, mivel kevés üzleti szoftver volt hozzá elérhető.

Már a 90-es évek elején született a C64GS, azaz Game System, amely a Commodore 64 hardverére épülő játékkonzol volt billentyűzet nélkül, egyetlen cartridge-csatlakozóval. A készülék azonban nem volt versenyképes az akkoriban megjelent, jóval fejlettebb Sega és Nintendo játékkonzolokkal összehasonlítva, így nemigen fogyott.

Commodore 128

A közvetlen utód Commodore 128-at 1985-ben dobta piacra a cég. A C128-cal a Commodore kijavította az előd legtöbbet kritizált hiányosságait, kétszer akkorára hízott a RAM és fejlettebb lett a BASIC interpreter is, amely a C64 esetében a RAM korlátai miatt volt olyan, amilyen. A Commodore 128 még numerikus billentyűzetet is kapott, a cég ettől várta az üzleti felhasználók érdeklődését – hiába. A vállalat a Commodore 128 sikere érdekében többször le is állította a Commodore 64 gyártását, azonban akkora kereslet mutatkozott a gép iránt, hogy mindig újra kellett indítani a gyártást.

A C128 legnagyobb előnye és egyben hátránya az volt, hogy visszamenőleges kompatibilitást biztosított a Commodore 64-gyel, a szoftverek változtatás nélkül futottak rajta, így a vevők a C64 széles szoftverkatalógusából válogathattak már a megjelenés pillanatában. Ennek azonban hátránya is volt, a gépre ugyanis rendkívül kevés olyan program készült, amely kihasználta volna a C64-nél fejlettebb képességeit. A Commodore 128-ból végül 4 millió darabot adtak el - viszonylagos sikertelenségére jellemző, hogy 1989-ben leállították a gyártását, miközben a C64-et 1994-ig, a cég csődjéig kínálták. A Commodore 128-nak már házon belüli versenytársa is volt, az 1985-ben bemutatott 16/32 bites Amiga, ami minden tekintetben előremutatóbb volt és a Commodore marketingjének hátszelével sikeresebb is lett, de az IBM PC végül azt is kiszorította a piacról.

A Commodore vége

A Commodore 64 tervezőcsapatának magja (Al Charpentier, Robert Yannes, Charles Winterable, David Ziembeicki, Bruce Crockette) 1983-ban hagyta el a céget, hogy aztán megalapítsák a Peripheral Visions nevű vállalatot. Ezt nem sokkal később a ma már ismerősen csengő Ensoniqra változtatták, amely hangkártyáival vált ismertté a PC-piacon, a zeneiparban pedig elektronikus hangszereivel és samplereivel. Az Ensoniqot végül a Creative Labs vásárolta fel 1998-ban, hogy aztán 2002-ben lényegében megszüntesse azt.

Jack Tramiel pályafutása sem volt sokkal dicsőségesebb. Miután 1984-ben összekülönbözött a Commodore vezetőségével a Commodore 64 folyamatos árcsökkentésével kapcsolatban, elhagyta a céget és megalapította a Tramel Technology vállalatot, ahová több fejlesztőmérnök és kereskedő is követte. A C64 gárdájának távozása és a Tramel Technology megalakulása után a Commodore lényegében ütőképes tervezőcsapat nélkül maradt, ezért a cég potom 25 millió dollárért felvásárolta az Amigát, amelynek grafikában és audióban erős számítógépeit Commodore Amiga néven kezdte forgalmazni. Érdekesség, hogy a pénzszűkében levő Amiga korábban már megkereste az Atarit is, a fejlesztések finanszírozásáért cserébe azt ajánlotta, az Atari egy évig kizárólagosan használhatja az elkészült technológiát videojáték-konzoljaiban, egy év letelte után pedig számítógépeiben.

Az Atari konzumer divízióját végül Jack Tramiel vette meg 1984 nyarán, akinek terveihez szüksége volt az Atari gyártókapacitására, valamint nemzetközi kereskedelmi hálózatára, és persze a videojátékok világában ismerősen csengő márkanév sem jött rosszul. 1985-ben aztán mindkét cég előállt új gépével, a Commodore bemutatta az Amiga 1000-et, az Atari pedig megjelent az ST-vel, amelyet már a Commodore-tól átigazolt mérnökök terveztek. Mindkét gép jóval modernebb volt a Commodore 64-nél, már 16/32 bites felépítésűek voltak: Motorola 68000-as processzoruk 32 bites, de külső adatbusza csak 16 bites. Az Atari még a nevét is innen kapta, az ST a Sixteen/Thirty-two rövidítése.

Az Amigák elsősorban az otthonokban lettek népszerűek, a játékosok körében, az Atarik inkább a professzionális piacon találták meg közönségüket, a zenészek és grafikusok kedvelt számítógépei voltak – de egyik sem tudta felvenni a népszerűségi versenyt az akkor már gombamód szaporodó IBM PC-kkel. A cégek nem csak a piacon csaptak össze, hanem a bíróságon is: a Commodore azért perelte az Atarit, mert szerinte a távozott vezetők ipari titkokat vittek magukkal, az Atari viszontkeresetében viszont azt állította, a Commodore csak azért vette meg az Amigát, hogy érvénytelenítse az Atari-szerződést. A két cég képviselői egészen 1987-ig jártak a tárgyalásokra, a viták eddig húzódtak. A felek végül ejtették az egymás elleni vádakat.

Tramiel a 80-es évek végén teljesen kivonult az Atari irányításából, azt fiára bízta, azonban Samuel 1995-ben szívrohamot kapott, így Jack egy időre visszatért az üzleti életbe. Egyik utolsó  döntéseként 1996-ban eladta az Atarit a JT Storage nevű tárológyártó vállalatnak, az egyesült cég azonban teljesen sikertelen volt és 1998-ban csődbe is ment. Eközben a Commodore Amigák is csak mérsékelt sikereket tudtak elérni a PC árnyékában és a Commodore utolsó dobása, a CD32 játékkonzol sem durrant akkorát mint kellett volna, így a vállalat 1994-ben fizetésképtelenné vált, felszámolták. A márkanév azóta több kézben is megfordult, a brand minden tulajdonosváltása alkalmával felreppennek a pletykák a feléledésről, új Amiga modellekről, de ezek eddig alaptalannak bizonyultak.

A Commodore 64 kultusza azonban azóta is virágzik, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a több tízmillió (egyes források szerinte 17, más források szerint közel 30 millió) eladott gép generációk sorát fertőzte meg a számítástechnikával.