Az egyszerűség dicsérete: Slackware Linux 9.0

Az elmúlt héten jelent meg a kurrens Linux-disztribúciók közül a leghosszabb múltra visszatekintő Slackware Linux új, kilences verziója. Az olvasók közül sokan talán nem is sejtik, hogy a Slackware jelentette évekig a Linuxot, páratlan népszerűségét nem kis mértékben annak az átgondolt telepítőnek köszönhette, amit tulajdonképpen még ma is használunk a rendszer telepítése során. A nagyjából kókadt szoftverként fordítható Slackware születése 1992 végére tehető, ekkor kezdte el bütykölgetni az akkor még sikeres SLS (SoftLanding Linux System) disztribúciót egy Patrick Volkerding nevű egyetemista, aki egyik tanárának a kérésére olyan rendszert próbált meg összeállítani, amelynek a segítségével akár egy otthoni PC-n is lehet a LISP nyelvvel foglalkozni.

Volkerding szorgosan javítgatta az SLS hibáit, először csak apróságokkal foglalkozott, például a fájljogosultságok megfelelő beállításával egyes csomagok telepítése során, de később több programnak is az elérhető legújabb forráskódját töltötte le az internetről, némelyiket át is írta; végül 1993 nyarán a Moorhead State University egyik öregecske AT&T 3B2-es számítógépét a rendszergazda jóváhagyásával FTP-szerverré nevezték ki, amire fölkerülhetett az akkor már jelentősen átdolgozott SLS rendszer letölthető változata a 0.99-es Linux kernellel és egyéb nyalánkságokkal. Mivel az SLS összeállítója szemet vetett a javított telepítőszkriptekre, Volkerding az alapoktól újraírta a telepítőt. Az 1.1.2-es verzió már haladó telepítési technológiával rendelkezett, színes dialógusablakai voltak, és ez önmagában is elég lett volna a sikerhez.

Slackware Tux

A Slackware névhez az évek során olyan pozitív fogalmak kapcsolódtak, mint a megbízhatóság, az egyszerűség és az állandóság. Bár az OS újabb és újabb kiadásai kizárólag a legfrissebb linuxos szoftverekből épülnek fel, a felszín alatt rendszer egésze minden más disztribúciónál lassabban változik. Ha Slackware-t használunk, biztosan nem szembesülünk a disztribúcióspecifikus konfigurációs eszközök grafikus felhasználói felületeinek folyamatos átalakulása által indukált szellemi terheléssel (amit nevezhetnénk egyszerűen fárasztásnak is), részint mert a Slackware vonatkozásában disztribúcióspecifikus grafikus beállítóeszközökről beszélni erős túlzás lenne, részint pedig azért, mert a konfigurációs fájlok szerkesztésének alapelvei egyáltalán nem változnak, és vizsgált rendszerünk nagyobbrészt erre a meglehetősen biztosnak mondható alapra épít.

Épp ezért nem könnyű feladat a legújabb Slackware Linuxról bemutatót írni, hiszen ha megkérdenék, hogy mégis mi változott az előző verzióhoz képest, akkor aligha sorolhatnám hosszasan a friss kiadás nagyszerű újdonságait. A rövid kis lista voltaképpen egyetlen elemből áll: a 9-es verzió legnagyobb újdonsága a 8.1-eshez képest az, hogy friss.

[oldal:Miből van?]

Lássuk hát a tényeket. Mi is változott? Itt van például az új, 2.4.20-as kernel vagy a friss, 2.3.1-es glibc, viszont ez előfordulhat, hogy nem nagyon hozza lázba a felhasználót. Az sem mondható különösnek, hogy a februárban kiadott GCC 3.2.2-es változata az alapértelmezett fordító. Azt már talán többen észreveszik, hogy a grafikus felületet az XFree86 legutolsó 4.3-as verziója szolgáltatja, amelyre olyan grafikus munkakörnyezetek épülnek, mint a GNOME 2.2 és a KDE 3.1. De fölkerült a telepítőlemezre a Mozilla 1.3, a Gimp 1.2.3, a KOffice 1.2.1, az AbiWord 1.0.4 és a Gnumeric 1.1.16 éppúgy, mint a legfontosabb szerverszoftverek: az Apache 1.3.27, a BIND 9.2.2, a Samba 2.2.8 és a Sendmail 8.12.8. Az interneten is elérhető telepítő CD-ről azonban hiányzik többek közt a Squid proxy és OpenOffice is, így ezeket vagy magunknak kell külső forrásból pótolnunk, vagy megrendelhetjük a négy CD-s teljes, forráskódot és extra csomagokat is tartalmazó készletet 39 dollárért.

Ha letöltöttük a telepítőlemezt a slackware.com-on feltüntetett tükörszerverek valamelyikéről, akkor akár el is kezdhetjük a telepítést. A CD bootolása után az első dolog, amire megkér minket a rendszer, hogy készítsünk neki partíciókat, és ehhez a régi, jól bevált parancssoros fdisk programot ajánlja. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá az egyszeri linuxos számára, hogy ez nem az az operációs rendszer. A Slackware bizony megválogatja a felhasználóit. A telepítőt a partíciók létrehozása után a setup paranccsal indíthatjuk el, ekkor jelentkezik be a szöveges felületű, a dialog szolgáltatásait használó programok jellegzetes kék és zöld és sárga színeiben pompázó telepítő.

Netconf: a legfontosabb hálózati beállításokhoz

A telepítési folyamat nem túl bonyolult, de némi linuxos jártasságot kíván, a Slackware csomagkezelő rendszere ugyanis nem vesz tudomást az egyéb Linuxokon oly gondosan kimunkált függőségi problémákról. Bár a telepítő figyelembe veszi az ún. tagfile-ok beállításait, és ennek megfelelően kínálja fel a különböző csomagokat, a rendszer nem gátolja meg a felhasználót semmiben, vagyis ha össze-vissza ikszelgetünk a csomagválasztáskor, akkor megkapjuk azt, amit kértünk, egy fésületlen, félig működő, félig halott rendszert. Fontos változás a 8.1-es kiadáshoz képest a hotplug megjelenése (ez a csomag kezeli a Cardbus és USB eszközöket, és tölti be hozzájuk automatikusan a megfelelő kernelmodulokat), valamint az USB billentyűzetek támogatása a telepítőben.

A rendszerre rendkívüli visszafogottság jellemző, semmit sem erőltet ránk, hagyja magát az igények szerint fölépíteni, nem csoda, hogy akik tényleg komolyan linuxoznak, azok előszeretettel választják. Ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy ez a rugalmasság a linuxban járatlanabbak számára csupán az újabb és újabb megoldhatatlannak tűnő akadályok leküzdését jelenti.

[oldal:Az egyszerűség dicsérete]

Az új kiadás, elődjeihez hasonlóan ideális választás lehet szerverekhez és munkaállomásokhoz egyaránt. A rendszer alapjai csak a legszükségesebb mértékben változtak, követve a kernel, a C könyvtár és az azokat kiegészítő létfontosságú alkalmazások verzióváltásait. Itt nem találkozunk olyan konfigurációs fájlokkal, amelyeket azért talált ki a disztribútor, hogy hogy egyéb konfigurációs állományokat állíthasson be velük. Ha megvizsgáljuk mondjuk a hálózati interfészek beállítására szolgáló egyetlen fájlt (/etc/rc.d/rc.inet1), arra kell rájönnünk, hogy az alig változott az elmúlt évek során. Minden beállítást ugyanazon helyen találunk, nincs külön állomány az adatok számára, nincs második, futtatható állomány a beállítások tényleges elvégzésére, és végképp nincs a beállításhoz használt shellszkript-rutinokat tartalmazó harmadik fájl. Csupán egyetlen egyszerű fájl van, ami mindent elvégez, semmi fölösleges komplikáció.

Időnként tényleg mulatságos, hogy a nélkülözhetetlennek gondolt dolgokat milyen egyszerűen váltja ki a Slackware. Itt vannak például a futási szinteket kezelő szkriptek. Bármelyik másik Linuxon minden futási szinthez külön könyvtár tartozik, a könyvtárban pedig minden egyes feladathoz ott egy indítószkript vagy egy leállítószkript. Az egész infrastruktúrát speciális beállítóprogramok kezelik, kézzel alig szokás belenyúlni. Tippelhet a kedves olvasó, hogy a Slackware-ben hány szkript végzi el az adott futási szinthez tartozó feladatokat, van-e az egyes szinteknek külön könyvtára, és társul-e ehhez még egy futásiszint-szerkesztő is. (A válasz: egy, és valóban, nincs se könyvtár, se program.)

Pkgtool: hasznos csomagkezelő és konfiguráló eszköz

Ugyanez a puritán szellemiség hatja át a rendszer más részeit is. A csomagkezelés terén nem is tudom mikor történt utoljára felhasználói szemmel nézve is komoly változás. A kilences verzióban éppúgy az installpkg és a removepkg szolgál a közönséges tgz fájlok telepítésére és eltávolítására, mint mondjuk öt évvel ezelőtt.

[oldal:Grafikus felület]

Hogy mi is legjobb a Slackware 9.0-ban? Talán a KDE 3.1. Állítólag a GCC 3.2.2 C++-kezelésének eredménye, hogy a munkakörnyezet érezhetően gyorsabb a KDE 3.0-s szériánál. De sebességnövekedés nélkül is vonzó az új KDE, a környezet integrált webböngészője, a Konqueror a többlapos böngészési lehetőségével gyakorlatilag utolérte a Mozillát és az Operát. Mivel a program hibátlanul kezeli a Netscape/Mozilla plugineket, és a Java futtatókörnyezet is könnyedén beállítható hozzá, ráadásul az oldalak megjelenítése a részletekig testre szabható, tökéletesen alkalmas a szörfölésre, igazán fölösleges mellé telepíteni egy második vagy harmadik böngészőt.

KDE 3.1, Konqueror [+]

Aztán itt a friss XFree86. Úgy sejtem, hogy a Linux-felhasználók jelentős hányada azért tér át a legújabb disztribúciók valamelyikére, mert abban már XFree86 4.3 van. A 4.3 sok frissítése, javítása és az új driverek azonban csak másodrangú, mellékes dolgok a "mérföldkőnek" számító nagyszerű lehetőség, az átlátszó, árnyékot vető, színes és animált kurzortémák mellett. Slackware alatt ezt nekünk kell bekapcsolnunk, nem nagy ördöngösség, a /usr/X11R6/lib/X11/icons/default/index.theme fájlban kell az Inherits=core sort átszerkesztenünk, és a core helyére a kívánt kurzorkészlet nevét beírnunk (pl.: Inherits=whiteglass).

Továbbra is az XFree86-nál maradva: az új verziónak már része a Red Hat Linux 8.0-ban bemutatkozott fontconfig alrendszer, amely a régi fontkezelés mellé fölépült új megoldás. A fontconfig lehetővé teszi a skálázható fontok közvetlen kezelését az alkalmazásokban, nem szükséges hozzá külön fontszerver, sem az XFree86 tradicionális fontkezelési módszere, de ezzel a lehetőséggel egyelőre még csak a GTK2-re, valamint a QT3-ra épülő programok élhetnek. A fontconfig beállítása roppant egyszerű: az /etc/fonts/fonts.conf nevű, XML formátumú fájlban <dir></dir> elemek között fel kell sorolnunk a fontjainkat tartalmazó könyvtárakat, és ezzel kész is, egyéb feladatunk nem lesz, az élsimítást a GNOME 2.2 vagy a KDE 3.1 beállítóprogramjával finomhangolhatjuk.

A GTK1-es, QT2-es, motifos, illetve az egyéb régebbi grafikus könyvtárakat használó programok azonban továbbra is a megszokott beállítási módszert igénylik, ez Slackware Linuxban az /etc/X11/XF86Config nevű fájlban a Files szekció FontPath bejegyzéseinek szerkesztését jelenti, illetve a fontokat tartalmazó könyvtárakban a fonts.dir és/vagy fonts.scale állományok létrehozását. A fontconfig és hagyományos fontkezelési rendszer független egymástól, elképzelhető, hogy néhány éven belül a régi rendszer teljesen el fog tűnni.

[oldal:Apróságok]

Ha 15 perc alatt szeretnénk újratelepíteni munkaállomásunkat, nem biztos hogy a Slackware lesz a legjobb választás. A rendszer csak korlátozott mértékben képes hardverfelismerésre, és nincs kimunkált, az átlagos felhasználók számára is áttekinthető beállítóprogramja a grafikus felülethez (videokártya, monitor, egér...). Próbálkozhatunk ugyan az xfree86setuppal, ezzel egy valószínűleg működő alapbeállítást hozhatunk létre, míg az xf86cfg-vel, az XFree86 4 új grafikus beállítóeszközével a részleteket is megadhatjuk, de egyik sem igazi megoldás, a legegyszerűbb tehát az XF86Config kézzel való megszerkesztése.

Fapados XFree86-beállító: xfree86setup

További hátrány, ahogy már korábban is utaltam rá, hogy néhány program bizony hiányzik a telepítőkészletből, ezeket -- jobb megoldás híján -- magunknak kell forráskódból lefordítanunk és telepítenünk, Slackware-hez ugyanis a lehető legritkábban készítenek letölthető bináris csomagot a különféle szoftverek fejlesztői, a tgz csomagformátum pedig önmagában még nem garancia semmire. Sokakat elriaszthat az a tény is, hogy a rendszer általános beállításához elengedhetetlen némi jártasság a UNIX shell szkriptek olvasásában és írásában.

Külön problémát jelenthet az új alapértelmezett fordítóval (GCC 3.2.2, az előző kiadásban még a jó öreg 2.95.3-as verziót használták) együtt érkező megváltozott bináris interfész, amely meghiúsíthatja néhány régebbi, csak bináris formában elérhető program futtatását.

A Slackware egyedi sajátossága, hogy az egyes csomagokkal együtt föltelepülnek a hozzájuk tartozó fejlécfájlok (*.h), amelyekre a programok forráskódból való fordítása során van szükségünk. Vannak, akik ezt nem szeretik, mert a fejlécek csak fölöslegesen foglalják a helyet, ha egyáltalán nem foglalkozunk forráskóddal, de ez az érv a merevlemezek kapacitásának növekedésével egyre kevesebbet nyom a latban, a Slackware egyébként sem túl helyigényes, 150 MB-ból már sokoldalú szöveges felületű rendszert hozhatunk ki, a felső határ pedig valahol 2 GB fölött húzható meg.

Az esetleges nehézségek ellenére az új kiadásról bátran állítható, hogy avatott kezekben hatékony eszközzé válhat. A disztribúció friss változatával a Volkerding és csapata ismét hitet tett a puritán rendszerfelépítés, mint kívánatos szervezőelv, illetve az értelmes felhasználók létezésének szükségessége mellett.

Szólj hozzá a fórumban!