Az AMD története: Sanders és a kezdetek

Jerry Sanders

Az Advanced Micro Devices története elválaszthatatlan a cég alapítása óta azt vezérigazgatóként irányító Jerry Sanders figurájától. A jóképű, mindig a legújabb divat szerint öltözködő Sanders fiatal korában színésznek készült, ám színészi ambícióit derékba törte egy utcai verekedés. Az illinois-i egyetemre járt, amikor egy futballmérkőzés után egy bandányi keményfiú nekiesett és eltörte az állkapcsát, néhány bordáját és betörte a koponyáját, majd összevagdosta az arcát egy konzervnyitóval, hogy aztán egy kukába gyömöszölje. Egy barátja vitte kórházba. Sanders elmondása szerint még papot is hívtak hozzá, aki feladta az utolsó kenetet.

Courtesy of Jeffrey L. Rodengen, author and Write Stuff Enterprises, Inc., publisher of The Spirit of AMD.

Sanders azonban felépült, ám be kellett látnia, hogy új arcberendezése nem teszi alkalmassá őt a showbusinessben való szereplésre. Ezért úgy döntött, hogy az illinois-i egyetemen szerzett elektromérnöki végzettségét kamatoztatja: a Douglas Aircraft Companyhoz csatlakozott, ahol légkondicionáló rendszereket tervezett. Hamarosan ráébredt azonban arra, hogy az elektronikai iparban sokkal több pénzt tud keresni, ha értékesítéssel foglalkozik.

Így 1959-ben csatlakozott a Motorolához mint értékesítési menedzser. A cég szülővárosába, Chicagóba küldte, ahol vélhetően kitűnő munkát végezhetett, mert már a következő évben a legjobban teljesítő értékesítési menedzsernek választották. Ez az elismerés keltette fel az akkor újonnan alakult Fairchild Semiconductor vezetőinek érdeklődését, akik egy meghallgatás után fel is vették a céghez. A Fairchildnál szintén látványos sikereket ért el a cég Los Angeles-i regionális irodájában, aminek köszönhetően hamarosan a cég felsővezetői közé emelkedett.

Azonban a Fairchild szellemi légköre néhány tehetséges mérnök és vezető számára túlzottan korlátoltnak tűnt. Így történt 1968-ban, hogy két fairchildos vezető, Robert Noyce és Gordon Moore elhagyta a céget, majd megalapította az Intel Corporationt. Az üresen maradt vezetői posztot pedig C. Lester Hogan, a Motorola keménykezű főnöke vette át. Hogan első lépése az volt, hogy a Fairchild vezetőit kirúgja, és őket saját klientúrájával helyettesítse. Mindössze egyetlen régi csont maradt a cégnél, Jerry Sanders értékesítési igazgató.

Ugyanakkor azt ő is tudta, hogy Hogan vezetése alatt nem sok jóval kecsegtet számára a jövő a Fairchildnál. Néhány hét múlva, amint az várható volt, Hogan közölte is vele, hogy a továbbiakban nem tart igényt a szolgálataira.

Számos társával ellentétben Sanders a körülményekhez képest kedvező feltételekkel vált meg a cégtől: végkielégítésként megkapta egyéves fizetését, 45 000 dollárt, melyre -- noha feltehetően ezt akkor még nem sejtette -- új vállalata megalapításának kínkeserves időszakában később nagy szüksége volt.

[oldal:Az AMD alapítása]

Alig vált meg kényszerűen a cégtől, máris jó néhány korábbi kollégája kereste meg azzal, hogy ha esetleg úgy gondolná, érdemes egy integrált áramköröket gyártó önálló vállalkozást elindítani, szívesen csatlakoznának hozzá, mert a Fairchildnál uralkodó légkörhöz nekik sem fűlik a foguk. Sanders nem is teketóriázott sokáig, John Carey-vel, korábbi cége digitális integrált áramkörökre specializálódott szakemberével együtt bevette magát egy malibui nyaralóba, ahol rövid idő alatt összeállítottak egy üzleti tervet.

A névválasztással nem volt szerencséjük: az első és leginkább favorizált változat, a Sanders Associates már foglalt volt, csakúgy, mint a listán szereplő további tucatnyi név. Végül az első elfogadható, a listán 17. helyen szereplő elnevezésre esett a választás: Advanced Micro Devices. A céget nyolc korábbi Fairchild-alkalmazott alapította meg 1969. május 1-jén: Jerry Sanders, John Carey, Sven Simonsen, Ed Turney, Jack Gifford, Frank Botte, Jim Giles és Larry Stenger.

Az AMD alapítói, Sanders balról a negyedik
(Courtesy of Jeffrey L. Rodengen, author and Write Stuff Enterprises, Inc., publisher of The Spirit of AMD)

Az induláshoz elengedhetetlen tőke felhajtása nem volt egyszerű feladat. Sanders első útja a Carey-vel összeállított tervezettel a kezében Arthur Rockhoz vezetett, ahhoz a befektetőhöz, aki egy évvel korábban egyetlen délután alatt 2,3 millió dollárt teremtett elő az Intel alapítói számára. Rock szerint azonban az AMD elkésett, aligha van létjogosultsága még egy félvezetőgyártó vállalatnak a piacon. S hogy Sanders kedvét végleg elvegye a vállalatalapítástól, hozzátette: eddig kizárólag olyan cégekkel vesztett pénzt, amelyeket marketingesek irányítottak. A Rocknál tett látogatás rossz ómennek bizonyult: megszámlálhatatlan további megbeszélés múlt el eredménytelenül. Sandersnek végül percre pontosan a kitűzött határidőre sikerült megszereznie az alapításhoz szükséges 1,5 millió dollárt, többek között az Intelt alapító Robert Noyce közreműködésének köszönhetően.

A cég 1969 szeptemberében költözött be Sunnyvale-ben a Thomson Place 901-es szám alá. Az 550 000 dolláros beruházással felépített létesítmény maga volt az AMD. Itt volt megtalálható a fab, a címkéző és tokozó üzem, a szállítási, értékesítési osztály és a központ.

Két hónappal az épület birtokba vétele után a cég el is készült első termékével, az Am9300-zal, amely egy négybites MSI* eltolóregiszter volt. Akkoriban a "fab" 50 mm-es átmérőjű waferekkel dolgozott 7 mikronos gyártástechnológiával, és a lelkes munkatársaknak köszönhetően már e korai időszakban sikerült elérni az abban az időben kifejezetten jónak számító 40%-os ostyánkénti hozamot.

1969 végén az akkoriban a cég könyvelői feladatait is ellátó Richard Previte pénzügyi vezérigazgatónak aligha égett a kezére a munka: a mindössze 25 főt foglalkoztató AMD e csonka első évben semmilyen forgalmat nem bonyolított le és így zéró nyereséget realizált.

*Medium Scale Integration -- közepes integráltsági fokú áramkör, amely általánosságban körülbelül 10 000 alkatrészfunkciót foglal magában

[oldal:és a kezdetek]

Az újonc AMD-nek a kezdetekben számos nehézséggel kellett megküzdenie, hiszen ebben az időszakban gomba módra szaporodtak a különféle elektronikai alkatrészeket gyártó, vagy legalábbis papíron kínáló vállalatok, melyek többsége többnyire néhány hónapon belül csődbe is ment. Az AMD-nek rövid időn belül ki kellett dolgoznia egy, a cég fennmaradását garantáló üzleti stratégiát.

Sanders világosan látta, hogy cége saját termékek fejlesztésével aligha maradhat életben hosszú ideig, hiszen azon túlmenően, hogy természetesen az ilyen termékek előállítása és tesztelése hosszú időt vesz igénybe, az újonc cégnek leendő vásárlóit is meg kellene győznie arról, hogy érdemes áttérniük egy olyan teljesen új termékvonalra, melynek iparági elfogadottsága kétséges, és az sem garantálható, hogy a gyártó képes nagy mennyiségben előállítani azt.

A cég korabeli központi épülete Sunnyvale-ben: a Thomson Place 901.
(Courtesy of Jeffrey L. Rodengen, author and Write Stuff Enterprises, Inc., publisher of The Spirit of AMD)

Minthogy ebben az időszakban, a félvezetőgyártás hajnalán még meglehetősen szabályozatlan volt a különféle áramkörökhöz köthető szabadalmak védelme, Sanders gondolt egy merészet, és úgy döntött, a Fairchild, a Texas Instruments és a National Semiconductor által gyártott már bejáratott alkatrészekkel fognak először megjelenni a piacon nemes egyszerűséggel lemásolva azokat. E stratégia egyik legfőbb motorja Sven Simonsen, a dán származású tervezőmérnök volt, aki a Fairchildnál az MSI csoport vezetőjeként többtucatnyi áramkört tervezett.

Részben annak, hogy ezek az IC-k még csupán több száz, esetleg egy-kétezer tranzisztorból épültek fel, részben pedig Simonsen tehetségének köszönhetően rajzok nélkül újratervezhetőek voltak az alkatrészek. Ráadásul, minthogy valóban újratervezésről volt szó, a mérnököknek lehetőségük volt arra, hogy kijavítsák az alkatrészek esetleges hibáit, vagy éppen fejlesszenek itt-ott egyes paramétereken. Ez utóbbi esetében ugyan kordában kellett tartani túlzott ambícióikat, hiszen a lemásolt áramköröknek tűkompatibilisnak kellett maradnia az eredeti alkatrészekkel, de éppen elég volt, ha mondjuk 30%-kal gyorsabbak voltak azoknál.

Sandersék ugyanakkor azt is tudták, hogy nem elegendő csupán egyetlen népszerű chipet lemásolni, mert az eredetit előállító cég ilyen esetekben mindig védekezhetett úgy -- ahogy például az Intel is alkalmazta ezt a taktikát az AMD ellen évekkel később --, hogy attól a cégtől, amelyik a renitens második forrástól (second source) vásárolta meg az alkatrészt, megtagadta a chip működéséhez elengedhetetlen további kiegészítő elemekhez való hozzáférést. Azaz az AMD-nek egy teljes chipkészletet kellett kínálnia ahhoz, hogy ne kelljen tartania a gyártó bosszújától. A fiatal mérnökök buzgalmát és tehetségét dicséri, hogy alig kilenc hónappal a vállalat létrehozása után 16 működő chip szerepelt az AMD termékpalettáján.

Volt az AMD induló üzleti stratégiának még egy fontos eleme, amely abban segített, hogy a cég nemcsak gyártani, hanem eladni is képes legyen a termékeit. Sanders valamilyen úton-módon rátalált egy, a korban Military Standard 883 néven ismert előírásra, mely a hadsereg számára gyártott elektronikai alkatrészek minőségi követelményeit részletezte. Természetesen ezek esetében rigorózusabb előírásoknak kellett megfelelni a gyártóknak, mint a civil életben. A MIL-STD-833 szerint például a félvezető alkatrészeknek -55 és 125 Celsius között kellett működőképesnek lennie, míg az iparban elfogadott szabvány szerint a működési határérték 0 és 75 fok közé esett.

Az AMD vadonatúj gyártósorain előállított chipek pedig kifejezetten jó hozammal készültek és az átlagosnál jobb minőségűek voltak, így Sanders egy pillanatig sem habozott, hogy rásüsse az AMD termékvonalára a MIL-STD 833 minősítést. Ennek azon túlmenően, hogy bizalmat ébresztett a vásárlókban, volt még egy mérhetetlen előnye: a hadseregnek három-négyszeres áron lehetett eladni ugyanazokat a termékeket, melyeket a civil vállalatok töredékáron vásároltak meg.

Az AMD első jelentős megrendelése éppen a hadseregtől származott. A légierő egy olyan radar kifejlesztésén dolgozott, melyhez az elektronikai alkatrészeket a Texas Instruments szállította. Az iparágban akkoriban legnagyobb gyártónak számító TI azonban késett egy négybites összeadó chip előállításával, így -- mivel más forrásból nem tudta a hiányzó terméket beszerezni -- a radart tervező és a határidő közeledte miatt aggódó Westinghouse Electric úgy döntött, részben áttervezi az áramköröket és a Fairchild által gyártott hasonló chippel helyettesíti az összeadó IC-t. Ám mivel a cég még egyszer nem akart hoppon maradni, felkereste a chipet szintén forgalmazó AMD-t is, hogy bebiztosítsa magát.

Sven Simonsen azonban a lehetőséget látva vakmerő ajánlatot tett: nem kell újratervezni az áramköröket; ha átadják az AMD-nek a hiányzó TI-chip specifikációit, azt ők hat hét alatt elkészítik. Noha a megrendelő hitetlenkedett, az AMD mérnöki csapata megoldotta a feladatot. Így sikerült a cég történetének első ügyletét tető alá hozni.

Szólj hozzá a fórumban!