Hétvégi jegyzet: Margóra

A jegyzetet a HWSW tiszteletbeli tagja, tm írta.

Manapság, ebben az értékrendjét vesztett és kereső világban egyre többször fogalmazódik meg szociológusok, pszichológusok és egyéb társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek, gondolkodók fejében a kérdés, hogy a bődületes tempóban fejlődő kommunikációs és információs-technológiai berendezések milyen irányban változtatják meg az embereket, interperszonális kapcsolataikat, és milyen hatással lehet ez a társadalom egészére.

Fölösleges lenne filozófia magasságokba emelni a témát, de nyilvánvalóan annál összetettebb dologról van szó, semmint azt egyetlen tollvonással elintézhetnénk. Tulajdonképpen létezik egy alapprobléma, ami műszaki szemmel figyelve kellemes bizsergést kelt az ember tarkóján, és ebből a szemszögből kizárhatatlan következő lépések összességének, szükségszerűségének tűnik. Mert fejlődni, kérem szépen, kötelező és megállíthatatlan!

Ennek emberi, társadalmi vonatkozásai azonban jelenleg borús képet festenek elibénk. Sokan legyintenek most, elbagatellizálva a kérdéskört. A legtöbb ember úgy véli, hogy a mai kor félvezető-technológiájára és a mikrochipek fokozott fejlődésének alapjaira épülő apró kis berendezések hatásaikat tekintve hasonlatosak az anno hirtelen felbukkanó gőzgépekhez, vagy autókhoz, amik igazából nem változtattak semmin sem, a tudomány haladt a maga útján, a társadalomban pedig óriási változások zajlottak le ettől függetlenül is. Hogy ezek nem voltak hatással a társadalom átszerveződésére, az éppen úgy nem igaz, mint ahogy illetlenség párhuzamot vonni a két kor között.

Még akkor is, ha csak a korábban említett technikai forradalom esetleg katalizátora volt bizonyos szociálpolitikai folyamatoknak, manapság az információáramlás és a társadalmi szerkezetek fokozatos módosulása keményen összekapcsolódó fogalmak. De van, ami még ennél is félelmetesebb árnyékot von a fejünk fölé.

A sok létező mellett, újabb csoportosítási szempont kezd kialakulni: az informáltaké és az informálatlanoké. Ez nem neofóbia. Esélyegyenlőségről még csak ne is beszéljünk, mert sok ember nem ért és nem is kíván a számítógépekhez, vagy más elektronikus eszközökhöz nyúlni. Ami ennél is rosszabb és veszélyesebb, hogy náluk sokkal többen nem juthatnak, nem tudnak hozzájutni a szükséges eszközökhöz. Óriási különbség, rés a szakadékban. Mert míg az egyik kényelmesen áthidalható, a másik kínos csendre és szemlehunyásra késztet.

Nem kell ám messzire menni. Tessék körbenézni itthon! Politikusok divatból használnak minden olyan szót, amiben szerepel az információ, informatika, miközben valójában nem történik semmi a látszatintézkedéseken kívül. Ne tessék most felszisszenni, nem csak az aktuális kormányra gondoltam, és nem kimondottan magyar jellegzetesség ez.
De ha már itt tartunk. A CsaládiNet PC program sem akármilyen mézesmadzag ám! Az olcsó gépekből, mint mára már megtudtuk, kispénzű, kétgyermekes értelmiségi családok kaphattak egy-egy darabot. Persze előtte meg kellett felelni az egyik hírhedt hazai bankunk hitelfeltételeinek. Most nem akarok abba belemenni, hogy mit és ki fizet meg, valamint, hogy ez kinek is éri meg igazán, vagy éppen, hogy azokkal a gépekkel mit kezdhet a gazdája jövőre, amikor még javában fizetik a részleteket - ezt már előttem sokan megírták sokféleképpen.

Na, de! Ne tessenek már minket kisgyerekként kezelni! Elhiszem, hogy látszólag mindent hideg, gazdasági érvek mozgatnak, de miért kell lépten-nyomon valamifajta diszkriminációba botlani? Kétgyermekes értelmiségi család. Mert csak nekik van rá igényük, vagy mi?

Mégis ki dönti, ki döntheti ezt el? Ki jogosult annak eldöntésére, hogy a manapság fontos információalapú társadalom kiépítésében kik lehetnek a hadvezérek, tábornokok, parancsnokok, közkatonák vagy egyszerű, feláldozható parasztok? Már megint itt ez a két szín, csak mindig más formában. Mi pedig azt gondoljuk, hogy feketén-fehéren látjuk a dolgokat. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy az emberek többségét nem akarták, nem tudták felkészíteni az újabb technológiai ugrásra. Lehet vitatkozni azon, hogy ez oktatási vagy mondjuk keményen politikai kérdés. Tessék csak ízlelgetni a gondolatot!

[oldal:...ők csak értünk vannak]

De vegyük a következő problémát. Elközgazdaságiasodtunk és elárasztott minket a mindenhol jelenlevő hasznos vagy éppen haszontalan információ, ami néha rózsaszín szemüveget ránk kényszerítő multicégek reklámjaiként kerül hozzánk, mi pedig fogyasztunk és globalizálódunk egy olyan világban, ahol a legtöbb ember nem találja a helyét, és pótcselekvésekbe menekül, ahelyett, hogy energiát áldozna saját, barátai, hozzátartozói vagy más emberek, területek, kultúrák megismerésére. Senki nem állítja, hogy a kommunikáció fejlődése ne volna hasznos, hiszen az. Elérjük a távol élő szeretteinket, barátainkat. De van, akinek ez tölti ki az életét, és esetleg elfeledkezik a mellette élőkről. Mondják, hogy egyre több embernek van szorosabb virtuális kapcsolata idegenekkel, mint a családtagokkal, barátokkal a direkt a környezetében.

Így van ez? Hát, nézzünk szét óvatosan magunk körül, ha éppen nem megint a számítógép foglalja az amúgy már nem is olyan drága időnket. Na, itt jöjjön az a nagy sóhaj! Kéz a szívre. Napi hányat?
Mármint hány órát töltünk a technika előtt, mellett? Mennyit foglalkozom én a számítógéppel, elektronikus játékokkal, a mobillal, az internettel, a tévével, a sok minden mással?

És vajon mennyi időt töltök azzal, hogy valakivel beszélgetek egy jót személyesen, átélem, hogyan reagál a különböző témákra, minek örül és mitől bánatos, hogy együtt sportolunk a fiammal, lányommal, barátokkal, mert a sport, kihívás összeköt és erősíti a kapcsolatokat. Vagy valakire rámosolygok csak úgy, mert ma jó kedvem van, hétvégére kirándulást szervezek, mert jobb a szabadban, könyvet olvasok, vagy este a városban sétálok az asszonnyal, és nem a multiplexbe ülünk be, egy nagy adag kólával és cukorkákkal.

Miért hiányoznak ezek az emberi dolgok legtöbbünk életéből? És hiányoznak egyáltalán? Persze, hogy hiányoznak. Csak esetleg nem vesszük észre. Időnk csak arra van, amire szánunk.

Eltelt több mint tíz év a rendszerváltás óta. Ránk zuhant a nagy szabadság, hirtelen beáramlott az országba a nyugati jó és a rossz is. Sosem tapasztalt lehetőségek tárultak föl, sokan kihasználták azonnal, sokan még csak ébredeznek. És beindult a mókuskerék.

Íme, itt a fogyasztói társadalom, a maga felesleges termékeivel, az idegesítő reklámjaival. Az újgazdag réteg, vagy a fiatal vezetőréteg, műszakiak, közgazdászok, de mindenki más, akire a betelepülő cégeknek szükségük volt, elkezdhettek sokat dolgozni és sokat keresni. Mert manapság erre divatos hivatkozni. Sokat dolgozom. Nem marad idő erre, vagy arra. Vagyis a legfontosabb dolgokra.

Mert a monitor, a tévé és a mobil azért este is be van kapcsolva. Hogy pihenjünk. Napközben meg azért, mert dolgozunk. Visszás ez egy kicsit, nem? Több jót is megérdemelnénk.

De azért ennyire nem sötét a helyzet. Az igazság az, hogy ma tényleg szorosabban kapcsolódik egymáshoz a társadalom és a technológiai fejlődés fogalma, aminek sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, sokan pedig máris az áldozataivá váltak. Magyarán szólva, feladták nekünk a magas labdát. Amit persze kár lenne nem lecsapni.

Mert én nem azt mondtam, hogy a bekövetkező változások, azok előidézői vagy maga a technika feltétlenül rossz és káros. Ugyan! Műszaki ember lévén szentségtörés lenne részemről ilyet kinyilatkoztatni.

De nem erről szól a történet. Hanem arról, hogy rajtunk múlik, mennyire és hogyan épülnek be ezek a kis ketyerék az életünkbe. Mert a technológia, a tudomány csak egy eszköz, ami újabb eszközöket ad a kezünkbe, hogy még kényelmesebbek lehessünk. Szeretjük azonban elfelejteni, hogy ezek az eszközök értünk vannak és nem fordítva!

Néha eszünkbe kell juttatni. Előbb-utóbb beépülnek a hétköznapjainkba, és nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget nekik, mint mondjuk egy kávéfőzőnek vagy mikrosütőnek a konyhában. Használjuk, elmegyünk mellettük, és ennyi.

Felesleges messzi tájak, keleti kultúrák rákényszerítése az európai gondolkodásra. Bár tény, hogy türelmet és szelídséget tanulhatnánk tőlük. Nem akartam senkinek a lelkébe taposni. De ez van. Mindenki keres valamit. Divatos manapság, és hiányzik az emberség? Ősi módszerek és tanok? Duma, kérem szépen, duma! Minden, ami emberi és természetes, az itt van, volt és lesz végig előttünk, bennünk. Csak figyelni kellene a valóban fontos dolgokra. És ebből nem lehet közhelyet kreálni, mert ez nyíltan, vagy titokban, de mindenki által kívánt szükségszerűség. Sőt, alapvető létszükséglet.

Állandóan legyünk a gép előtt, én ezt mondom. Előzzük meg őket mindig egy lépéssel. Magyarán szólva, mutassuk meg, hogy hol a helyük. De főleg, hogy hol a mi helyünk! Mert mi élünk, fontosak vagyunk és ők csak vannak. Értünk.

És ha most megsértődtél, vagy riadalmat okoz a gondolat, hogy a gépedet kikapcsold akár csak egy órácskára is, akkor ideje komolyan elgondolkoznod. Győzd le azt a masinát! És kapcsold ki... Nem vagyok naiv, csak idealista. Itt most kéne valami szépet és okosat mondanom, vagy idézni valakitől, aki szélesebb rálátással rendelkezik a világ fölött.

De minek? Egyszerűbb magunkba nézni. A világ csodaszép és az emberek kedvesek, ha mi is azok vagyunk...