SuSE Linux 7.2 Professional installálása

Nemrégiben jelent meg a SuSE Linux 7.2-es változata, amelyet már magyar kiadásban is megvásárolhatunk. A csomag "Personal" és "Professional" változatban kapható, melyek között a felhasználási terület a legfőbb különbség. A Personal verzió az otthoni és asztali számítógépek számára készült, míg a Professional változat az univerzalitást célozza meg. Én a Professional verziót próbáltam ki, sőt mi több, ez a cikk is ez alatt a rendszer alatt íródott.

Az új SuSE Linux újdonságai

• Immár a SuSE is grafikus felületen indul, amennyiben a hardverünk támogatása megtalálható a rendszerben.
• FHS (Filesystem Hierarchy Standard) alapú változások: A /cdrom és a /floppy csatolási pont nem a gyökérkönyvtárból, hanem a /media könyvtárból érhető el.
• Az alapértelmezett rendszermag a 2.4.4-es, amely később bármikor megváltoztatható bármely 2.2.x-es rendszermagra, azonban a YaST2 nem támogatja két rendszermag párhuzamos telepítését.
• A végrehajtható (futtatható) fájlok (executables) nyomkövetési információkat már nem, de szimbólumokat továbbra is tartalmaznak.
• Gyorsabb és hatékonyabb SuSEconfig.
• Titkosított fájlrendszerek támogatása. A felhasználó telepítés közben kiválaszthatja a fájlrendszer titkosítását a YaST2 egyéni partícionálásának párbeszédablakában.
• A qt-experimental csomag tartalma részévé vált a qt csomagnak.
• Truetype betűtípusok számára teljeskörű a fontsimítás támogatása. A fetchmsttfonts szkript segítségével a Microsoft weboldaláról is le lehet tölteni Truetype típusú fontokat.
• Új NVIDIA meghajtó, amely nem a hivatalos NVIDIA 2D/3D/OpenGL meghajtó (ennek licenc-megszorítási okai vannak). Emiatt ez a meghajtó nem támogatja a hardveres 3D/OpenGL gyorsítást. Amennyiben szeretnénk hardvergyorsított 3D/OpenGL meghajtót használni, frissítenünk kell az NVIDIA_GLX és az NVIDIA_kernel csomagot (SuSE Linux 7.2-re) az NVIDIA honlapjáról (http://www.nvidia.com). Ezt akár a YaST2 online frissítési modul (YaST2 Online Update, YOU) segítségével is megtehetjük.

A YaST2 telepítő és beállító program újdonságai

• Felhasználó- és csoportkezelő tulajdonságok modul.
• Óra választható beállítása helyi időre illetve GTM-re telepítés közben is.
• CUPS alternatív nyomtatórendszer. Még mindig az LPR az alapértelmezett nyomtatórendszer, azonban a CUPS rendszert a YaST2-n belül lehet beállítani.
• Modul a rendszerindítási- és naplófájlok megtekintéséhez.
• NFSv3 kliens és szervertámogatás a YaST2 NFS modulban.
• ReiserFS modul: A rendszermag még nem tartalmazza, azonban automatikusan telepítésre kerül, amennyiben a root partíció ReiserFS-ként lett formázva.
• LVM beállító modul már telepítéskor elérhető. Az LVM karbantartómodul hamarosan elérhető lesz a YaST2 online frissítési modulon (YOU) keresztül.

Grafikus munkakörnyezet újdonságai

• KDE varázsló: A KDE Varázsló automatikusan megjelenik, mikor az első bejelentkezés megtörténik. Eldönthetjük, hogy a standard K-menüt szeretnénk használni (csak KDE programokkal) vagy a SuSE menüt (mely tartalmazza az összes telepített alkalmazást, a GNOME környezetet is beleértve).
• KDE 1 grafikus munkakörnyezet: A KDE 1 már nem támogatott, bár néhány KDE 1 alapú alkalmazás még található a SuSE Linuxon.
• KDE 2.1.2 grafikus munkakörnyezet SuSE munkaasztallal.
• KOffice: A KDE irodai alkalmazáscsomagjának aktuális verziószáma az 1.1Beta. A visszalépés a verziószámban (2.0 volt) annak köszönhető, hogy a KOffice-t leválasztották a KDE-ről.
• GNOME 1.4: A japán nyelvű támogatás már elérhető a SuSE Linuxon.
• Az Euro szimbólum támogatása is bekerült a disztribúcióba.

Néhány szó a SuSE Linux 7.2 Professional dobozának tartalmáról

A Professional változat meglepően bőséges, ugyanis kapunk 7 db CD-t, amelyeken több mint 2000 alkalmazás található. A doboz 5 könyvet rejt, amelyből három magyar, kettő pedig angol nyelven íródott. Minden fontos információt megkaphatnak a kezdők a három magyar könyvből, a másik kettő inkább a rendszergazdáknak szól, mivel az egyik a hálózatokra van kihegyezve, a másik pedig egy SuSE referenciakönyv. Ha elakadunk, akkor lehetőségünk van a szoftverünk regisztrációja után 90 napig segítséget kérni telefonon, e-mailen, valamint faxon. A terméktámogatás a telepítésre vonatkozik, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a magyar irodában mindent megtesznek a felhasználóért, és más kérdésre is szívesen válaszolnak.

A SuSE gondoskodik a "szórakoztatásról" is, ugyanis kapunk néhány matricát, valamint egy, a számítógépházra ragasztható címkét is.

[oldal:A telepítés elkezdése]

Az installálás menete

Ezek után nekiláttam a rendszer telepítésének. A telepítésnek két különböző módon kezdhetünk neki: a legegyszerűbb, ha az első CD-ROM-ról indítjuk el a számítógépünket,vagy ha ez nem lehetséges, akkor találunk a dobozban két floppyt, amiről elindíthatjuk a telepítést. Mivel úgy gondolom, hogy ma már szinte minden számítógép alkalmas a CD-ről való indításra, ezért ennek a módját tekintjük végig.

A telepítés előtt a számítógép BIOS-ának beállító programjában állítsuk át az indítási sorrendet úgy, hogy a CD-ROM előre kerüljön. Mentsük el a beállításokat, majd a gép újraindul. Ha még nincs SuSE Linux a gépünkön, akkor az első CD-t kell a meghajtóba tennünk, ha viszont van már egy rendszerünk, akkor a második CD-vel kell kezdenünk.

Az indítási folyamat grafikus felületet kapott, és amennyiben a SuSE felismeri a videokártyánkat, akkor egy zöld keretben látjuk az indítási üzeneteket. A bootmanager is grafikus lett, ezzel megpróbál a SuSE felzárkózni a többi disztribúcióhoz, ami nem biztos, hogy előny, noha az sem, hogy hátrány.

Miután az alapvető rendszereszközök betöltődtek, elkezdődik a telepítés, természetesen grafikus felületen. Ha karakteres képernyőt látunk, az azt jelenti, hogy a telepítő nem ismerte fel a videokártyánkat. Természetesen ettől még fel tudjuk installálni, csak majd a telepítés után be kell állítanunk a megjelenítőt.

A telepítést 8 lépésre osztották fel a SuSE fejlesztői. Az installációt a YaST2 (Yet another Setup Tools2) program segítségével végezzük el, amely a karakteres YaST továbbfejlesztése. A YaST2-nek is van karakteres változata, amit például konzolról használhatunk.

1.ábra. Telepítő ellenőrzi a rendszerünket

A betöltődési folyamat végén megjelenik a YaST2, ami informál minket arról, hogy az éppen a rendszerünk felderítését végzi (1. ábra). Ezt még angolul teszi, majd a következő képernyőn változtathatjuk meg a nyelvet magyarra, ami az összes területi beállítást is meghatározza (2. ábra).

2. ábra. A rendszer nyelvének kiválasztása

A következő ablakban a billentyűzetkiosztás, valamint az országnak megfelelő időzóna állítható be. Ezeken az esetek többségében nem kell változtatni, ugyanis a helyes információt tartalmazzák.

Miután ezzel is megvagyunk, a következő ablakban dönthetjük el a telepítés formáját. Ha még nem volt Linux a gépünkön, akkor válasszuk az új telepítést, a rendszerünk frissítéséhez pedig a középső opciót! Amennyiben valamilyen okból kifolyólag (például mert valami felülírta a Master Boot Recordot) nem tudjuk elindítani a Linuxot, akkor a harmadik pontot választva ezt megtehetjük.

3. ábra. Itt döntjük el, hogy milyen telepítést szeretnénk

4. ábra. Válasszuk ki, hogy mire telepítünk!

A következő ablakot a 4. ábrán láthatjuk. El kell döntenünk, hogy melyik meghajtóra, illetve azon melyik partícióra telepítjük az operációs rendszerünket. Nézzük meg röviden a partícionálás lényegét, valamint azt, hogy hogyan érdemes ezt végrehajtani!

Amikor vásárolunk egy merevlemezt, akkor annak van egy vagy több tányérja, amelyen tárolhatunk információt. Ennek kezelését csupán az elektronika képes elvégezni, ami blokkonként (melyek neve a szektor) képes a lemezre írni, illetve onnan olvasni. Ezt nevezzük a lemez fizikai kezelésének. Ha az operációs rendszer is szeretné kezelni a tárolót (miért ne szeretné, hiszen ez a lényege), akkor erre alkalmassá kell tenni. Az operációs rendszer a lemezt logikai blokkonként képes írni, illetve olvasni, ráadásul nem mindegy, hogy milyen az operációs rendszerünk. Éppen ezért minden operációs rendszernél létre kell hozni egy logikai szerkezetet, amelyen keresztül képes kezelni a lemezt. Mielőtt ezt a struktúrát létrehozhatnánk, meg kell határoznunk azt, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik a lemezünk, vagyis az első és az utolsó blokkot. Ezt a műveletet nevezzük partícionálásnak. Lehetőségünk van arra is,hogy ne az egész merevlemezt használjuk egy partícióként, hanem többet, ezzel gyakorlatilag fel tudjuk osztani a merevlemezt több, látszólag egymástól különálló részre. Ez lehetővé teszi, hogy több operációs rendszert futtassunk egymás mellett. Háromféle partíciót hozhatunk létre:

• Elsődleges partíció (Primary partition). Általában erről a partícióról történik meg az operációs rendszer betöltése. Egy merevlemezen maximálisan négy elsődleges partíció lehet. Mindig arról indul el az operációs rendszer betöltése, melyet kijelölünk, és természetesen egyszerre csak egyet tudunk kijelölni. A Windows 9x csupán egy elsődleges partíciót képes kezelni, a vele adott program nem enged többet létrehozni. A Windows 2000 már képes kezelni mind a 4 elsődleges partíciót.

• Kiterjesztett partíció (Extended partition). Abban az esetben, ha 4 partíciónál többre van szükségünk, akkor létrehozhatunk egy kiterjesztett partíciót, amelyben úgynevezett logikai meghajtó(ka)t kell létrehoznunk. Ezek száma nincs korlátozva. Ügyelni kell arra, hogy ha létrehozunk négy elsődleges partíciót, akkor már nem tudunk létrehozni kiterjesztett partíciót sem. Ilyen esetben az egyik partíciót logikai partícióként kell létrehozni.

• Logikai partíció (Logical partition). A kiterjesztett partícióban létrehozott terület. Minden logikai partíció külön-külön kezelhető, mintha elsődleges partíció lenne.

A merevlemez partíciónálásáról az ún. partíciós tábla tartalmaz információkat. A partíciós tábla a merevlemez első szektorában helyezkedik el. A számítógép induláskor ebből a táblázatból olvassa ki, hogy az ún. aktív partíció hol helyezkedik el a merevlemezen. Az operációs rendszer betöltését elvégző bootszektor már a kiválasztott partíción belül helyezkedik el.

A partícionálás után létre kell hozni azt a logikai szerkezetet, ami lehetővé teszi az információ tárolását. Mivel állományokat tárolunk, ezért ezt a struktúrát állományrendszernek (fájlrendszernek) nevezzük. Ezt formázással hozhatjuk létre. Több lehetőségünk van, amikor fájlrendszert választunk, a Linux alatt pedig ez fokozottan igaz. A Linux a gyakorlatban elterjedt legtöbb fájlrendszert támogatja, legalább olvasási szinten. Például gond nélkül képes kezelni a Windows 9x programok által használt FAT32 fájlrendszert is, míg a Windows-ok képtelenek más fájlrendszerek kezelésére. Ha megfelelő teljesítményt akarunk kihozni a rendszerünkből és használni akarjuk az összes szolgáltatást, akkor használjuk a saját állományrendszerét! Linux alatt választhatjuk az ext2 vagy a ReiserFS fájlrendszereket, bár az utóbbi gyorsabb, biztonságos és több szolgáltatással rendelkezik.

Ezután a kis elméleti eszmefuttatás után nézzük meg, hogy néz ki ez a gyakorlatban! Egy átlagos PC-ben 4 merevlemez lehet maximálisan. Első lépésként azt kell eldöntenünk, hogy honnan szeretnénk a Linuxot futtatni. Ügyeljünk arra, hogy a Linuxban nincsenek meghajtók. Az EIDE (ATA-ATAPI) csatolófelülettel rendelkező merevlemezeket hda, hdb, hdc és hdd eszköznéven érhetjük el. A hda az elsődleges lemezvezérlő mester (master) egysége, a hdb az elsődleges vezérlő szolga (slave) egysége. A hdc és a hdd ugyanez, csak a másodlagos lemezvezérlőre. Az eszközön lévő partíciókat számokkal jelöljük: például a hda1 az első merevlemez első partícióját jelöli (tehát itt nincs C: meghajtó!!!).

Ha az egész merevlemezen csak egy partíciót szeretnénk használni, tehát az egészen Linux lesz, akkor nyugodtan válasszuk ki az első opciót. Ellenkező esetben, vagy ha még egy Windows van a lemezen, amit nem szeretnénk elveszteni, akkor válasszuk az egyéni partícionálást. Mi is ezt fogjuk tenni, mivel így jobban kezelhető ez egész rendszer. Legyünk körültekintőek, mivel egy partícionálás során minden információ elveszik a lemezről, ha eltávolítjuk a partíciót!

A 7.2 verzióban megjelent egy újdonság, a logikai kötetek kezelése (LVM). A logikai kötetek legnagyobb előnye, hogy menet közben is átméretezhetőek, tehát ha valamelyik partíción elfogy a hely, egy másiktól vehetünk el és odaadhatjuk ennek. Ezzel azonban óvatosan kell bánni, ugyanis egy áramszünet esetén elveszhet a kötet teljes tartalma. A véleményem, amennyiben nincs erre égető szükségünk, akkor ne használjuk.

5. ábra. Még nincs partíció a meghajtókon

Az 5. ábrán látható képernyővel találkozunk, ha az egyedi partícionálást választottuk ki az előző lépésben. Most létre kell hoznunk a partíciókat. A program mindig megkérdezi, hogy elsődleges- vagy kiterjesztett partíciót akarunk-e létrehozni. A megjelenő grafikus ablakban nemcsak a létrehozást végezhetjük el, hanem rögtön beállíthatjuk, hogy milyen fájlrendszer kerüljön a partíciókra, valamint azt is, hogy melyik kötetre legyenek csatolva. Mint már említettem, a ReiserFS gyorsabb, mint az ext2, viszont általános esetben nem tudunk indítható partícióra ilyen állományrendszert telepíteni. Ennek kivédése érdekében hozzunk létre egy 30-50 MiBájtos partíciót, amelyet formázzunk meg ext2-vel, valamint csatoljuk be a /bootba. A méret megadására több lehetőségünk is van. A Linux a cilindereket használja, azonban a felhasználótól nem várható el, hogy ezeket át tudja számítani a fizikai méretre. Éppen ezért az utolsó cilinder mezőjébe beírhatjuk a kívánt méretet egy + jellel bevezetve, a végén pedig nagybetűvel írjuk oda a prefixumot (M vagy G). Vigyázzunk, mert nem mindegy, hogy kis- vagy nagybetű. Ezt mutatja a 6. ábra.

6. ábra. Az indítható partíció létrehozása

A további partíciókon már használhatjuk a ReiserFS fájlrendszert. Ügyeljünk rá, hogy egy partíciónak a roothoz (a csatolási pontot a /-re kell állítani) kell csatlakoznia.

Szükség lesz egy harmadik partícióra is, amit a Linux virtuális memóriaként fog használni akkor, amikor kevés a fizikai operatív tár. A virtuális memória azt jelenti, hogy amikor betelt az operatív tár (általában ezt RAM-nak nevezik), annak egy részét elmenti a háttértárra, és így képes felszabadítani azt. Amikor újra szükség van rá, akkor az operatív és a virtuális tár tartalmának egy részét egyszerűen megcserélik. Ez egy bonyolult folyamat, de ma már teljesen általános, sőt, a processzorok a 386-ostól kezdve támogatják ezt az üzemmódot. A lapozó partíció mérete örök kérdés. Általában az operatív tár méretének kétszerese, de ne legyen nagyobb 128 MiBájtnál (lehet, de felesleges). Ha elegendő az operatív tárolónk, akkor a rendszer úgysem fogja használni. A rootpartíció méretét úgy szabjuk meg, hogy maradjon a lemez végén hely a lapozó partíciónak!

[oldal:Csomagok válogatása]

Miután végeztünk, következik a telepítés. Egy választógomb csoportban eldönthetjük, hogy milyen telepítést választunk. Mivel a SuSE Linuxban rengeteg a csomag, ezért a készítők megpróbálnak segíteni azzal, hogy nekünk csak kategóriákat kell választanunk. Ha most kezdünk a SuSE Linuxszal foglalkozni, akkor nyugodtan hagyjuk meg az alap irodai programokat, szinte minden benne lesz a rendszerben, amit szeretnénk (bár még nem is tudjuk, hogy mit szeretnénk).

7. ábra. A telepítés fő irányvonalának kiválasztása

Miután ezt eldöntöttük, kattintsunk a Részletezett választás... nyomógombra, aminek hatására a 8. ábrán látható ablak jelenik meg. Ebben tovább finomíthatjuk a telepítést, és még mindig nem kell a csomagokat egyesével kiválasztanunk. A SuSE elboldogul akár a KDE, akár a Gnome ablakkezelővel (az előbbi az alapértelmezett). Mindenki az ízlésének megfelelőt válassza ki! Ha nem tudunk dönteni, telepítsük fel mindkettőt, és akkor majd a bejelentkezésnél tudunk választani, hogy melyiket szeretnénk indítani. A játékokon kívül célszerű a többi kategóriát kiválasztani, mivel a későbbiek során szükségünk lehet azokra a csomagokra, amelyek ezekben a kategóriában vannak.

A jelölőnégyzet csoport alatt folyamatosan nyomon követhetjük, hogy mennyi helyre van szüksége a kiválasztott rendszernek.

A SuSE Linux tartalmaz kereskedelmi csomagokat is, ezek között a megfelelő gombbal előhívható ablakban válogathatunk. Amennyiben egyesével szeretnénk kiválogatni a csomagokat, akkor itt azt is megtehetjük az Egyedi csomagok választása... nyomógombbal. Ennek hatására a 9. ábrán látható ablak jelenik meg, ahol a baloldali listában kategóriákat láthatunk. Ha kiválasztunk egyet közülük, a beletartozó csomagok a jobboldali listában jelennek meg. Amely mellett X látható, az kiválasztott. Csomagot hozzáadni, vagy elvenni dupla kattintással tudunk. Minden csomaghoz tartozik egy rövid leírás, ezzel is segíti a telepítő a választást. Előfordulhat, hogy olyan csomagot választunk ki, amelynek szüksége van további csomagra. Erre a telepítő figyelmeztet és megjelenít egy listát a szükséges programcsomagokkal. Ezek közül válasszuk ki azt, amelyiket szeretnénk, és rögtön ebben az ablakban ki is jelöljük telepítésre ezeket. Nagyon kényelmes megoldás, és a tapasztalat azt mutatja, hogy működik.

8. ábra. A részletezett választás lehetőségei

9. ábra Egyedi csomagok válogatása

10. ábra. Függőségekre figyelmeztető ablak

11. ábra. LILO telepítése

Miután megvagyunk a csomagok válogatásával, a következő ablakban egy nagyon fontos műveletet kell végrehajtanunk. A rendszer indításához egy programot használhatunk, amely a LiLo (Linux Loader, Linux betöltő) nevet viseli és tulajdonképpen egy bootmanagernek tekinthető. Segítségével elindíthatjuk a rendszerünket bármelyik meghajtó bármelyik partíciójáról. Sőt, nem csak Linuxhoz használható, hanem bármilyen operációs rendszerhez. Képes együttműködni más bootmanager programokkal is, ezenkívül nagyon egyszerű a beállítása. Válasszuk ki az "Egyéni LILO telepítés..."-t, aminek hatására megjelenik a 12. ábrán látható ablak.

12. ábra. A LILO beállítása

A LILO-t négy helyre telepíthetjük, amit a rendszerünk felépítése határoz meg:

• LILO telepítése az indító lemezre ('MBR') a legkézenfekvőbb megoldás. Akkor célszerű használni, amikor a SuSE Linux az egyetlen operációs rendszer a számítógépünkön, vagy biztosak vagyunk benne, hogy képes a másik rendszert is elindítani. A LILO képes együttműködni a különböző Windows változatokkal.
• Indítólemez készítése kiválasztásával a LILO egy hajlékonylemezre kerül. Ilyen konfigurációban ha a lemez benn van a meghajtóban a számítógép arról indul, ellenkező esetben észre sem vesszük, hogy a SuSE Linux ott van a számítógépünkön.
• A Nincs LILO telepítés opciót nem javasolom senkinek, ugyanis akkor valamilyen módon meg kell oldanunk a Linuxunk indítását.
• LILO telepítése egy másik partícióba opció kiválasztása akkor lehet jó megoldás, ha van már egy bootmanagerünk. A szerkesztőmezőben adjuk meg annak a partíciónak azt útvonalát, amelyet használni szeretnénk.

Lehetőségünk van a kernelnek indítási paramétereket adni, erre speciális esetekben van szükség. A régebbi SuSE rendszerekben meg kellett adni a memória méretét amennyiben az nagyobb volt 64 MiBájtnál.

A "linear" opciót csak nagyon speciális esetekben kell használnunk. Ilyenkor a szektorokat a fizikai cím helyett logikai cím alapján írja és olvassa a rendszer.

[oldal:Kezdődhet a telepítés...]

Miután végeztünk a LILO beállításával, lépjünk a következő lapra, ahol egy felhasználó adatait adhatjuk meg. Ne felejtsük el, hogy a Linuxban nem mindegy, hogy valamit kis- vagy nagybetűvel írtunk. Ennek a bejelentkezési névnél és a jelszónál van jelentősége. A jelszó minimum 5 karakter hosszú legyen, és ne legyen könnyen megfejthető. Célszerű betű és számkombinációt választani, ráadásul keverni a kis- és nagybetűket.

Ismét egy fontos ablakhoz érkeztünk. Itt kell megadni a rendszergazda (root) jelszavát. A felhasználónevet nem változtathatjuk meg, az minden esetben root lesz. Itt a jelszó megfelelő kiválasztása még fontosabb, mint az előbb, ugyanis a rootnak mindenhez van jogosultsága. Ha valaki megtudja a jelszót, bármit csinálhat a rendszerünkben. Célszerű legalább 8 karakter hosszú jelszót megadni. Természetesen nagyon jól jegyezzük meg, mivel ha elfelejtjük, nem mi sem tudunk majd belépni rootként.

13. ábra. A telepítés jóváhagyása

A következő lépésben már csak meg kell erősíteni a döntésünket. Lehetőség van arra is, hogy elmentsük a beállításokat egy lemezre, így máskor már azt is használhatjuk a hosszadalmas állítgatás helyett. A megjelenő zöld ablakban adjuk áldásunkat a telepítésre.

Most a telepítő lázas munkába kezd, ami akár órákig is eltarthat, attól függően, hogy mennyi csomagot választottunk ki. Megformázza a partíciókat, majd elkezdődik az állományok másolása a lemezre. A másolás során cserélgetnünk kell a lemezeket, amelyek közül nagy valószínűség szerint csak az első 5-re lesz szükség, a másik kettőn a forráskódok találhatók. Ha megfigyeltük, még egyszer sem kellett a számítógépet újraindítani, és a későbbiekben sem kell. Maga a rendszer újraindul, de a számítógépnél erre nincsen szükség (nem úgy, mint a W* esetében).

14. ábra. Lázasan folyik a telepítés

Miután a csomagok felkerültek a rendszerre, a telepítő felírja a LILO-t a megfelelő helyre, majd újraindítja a rendszert. Az újraindítás folyamata egy kissé ijesztő lehet annak, aki még nem látott ilyet, mivel a Linux sokszor teleírja a képernyőt: minden lépéséről tájékoztatja a felhasználót. Ez nagyon fontos, majd amikor már aktívan dolgoznak a rendszerrel, úgyis egyre több világos lesz az itt kiírt üzenetekből.

15. ábra. LILO felírva, újraindul a rendszer

[oldal:A grafikus rendszer beállítása]

Miután befejeződik az indítás, meg kell adnunk a monitorunk típusát. A SuSE Linux rengeteg típust ismer, ezeket gyártók alapján csoportosították. Amennyiben nincs olyan típus, mint a mienk, válasszunk egy hozzá közeli típust, vagy keressünk egy szabványos eszközt a VESA kategóriából!

16. ábra. A monitor típusának megadása

Ezt követően állítsuk be a munkaasztalunkat! Egy listában látjuk az eddigi beállításokat. Ha nem tetszik valamelyik paraméter, változtassuk meg! Ezt a 17. ábrán látható ablakban tehetjük meg.

A beállításokat minden következmény nélkül letesztelhetjük. Ne hagyjuk ki ezt a lehetőséget, mivel ha grafikus indításra állítjuk a rendszerünket és nincs megfelelő grafikus beállítás, akkor nem tudjuk használni az operációs rendszerünket.

17. ábra. A munkaasztal részletes beállítása

Ezzel tulajdonképpen a telepítés befejeződött, most még a telepítő dolgozik egy pár percig a rendszerünk beállításán, amelynek végén megtekinthetjük a telepítés során vezetett naplót. Ebben minden lépés benne van, amit a telepítő csinált. Remek nyomkövető eszköz, bár valószínűleg soha sem lesz rá szükségünk.

[oldal:Hardvereszközök beállítása - I.]

A telepítő közli velünk, hogy kész a rendszerünk, és bejelentkezhetünk azon a néven, amit a telepítés során megadtunk. Ezzel együtt néhány alapvető hardverelemet beállíthatunk, de ez nem fontos, mivel a YaST2-vel bármikor megtehetjük. Minthogy jobb egy beállított rendszerrel dolgozni, végezzük el most a beállításokat! Megjelenik a 18. ábrán látható ablak, ahol mindezeket megtehetjük.

18. ábra. A hardverelemek beállítása

A telepítő ebben az 5 kategóriában lévő eszközöket keresi meg, és lehetővé teszi, hogy beállíthassuk. Amennyiben felismert valamit, akkor annak a nevét és gyártóját megjeleníti. Ezek után be is kell állítani. Amennyiben a "Nem található" feliratot látjuk, és van abba a kategóriába tartozó eszközünk, akkor az valószínűleg nem szabványos, vagy a telepítő nem talált róla információt. Ebben az esetben még kézzel elvégezhetjük a beállítást.

Hálózat beállítása

A Linux az TCP/IP-alapú kommunikációt részesíti előnyben, ahol az egyes számítógépek a saját címük (IP-cím) alapján azonosítják és találják meg egymást. Ehhez meg kell adnunk a számítógépünk IP-címét. Feltételezem, hogy aki ezt a leírást olvassa nem akar rögtön olyan gépet konfigurálni, ami az internetre csatlakozik, valamint egy DHCP szervertől kapja az IP-címet, ezért az IP-címet állandónak határozzuk meg, és egy nem nyilvános címtartományból válasszunk ki! Az IP-cím ma még 4 bájt hosszú, egymástól a bájtokat ponttal választjuk el, és decimális alakban írjuk fel. 192.168.0.0 - 192.168. tartományból bármelyik címet kiválaszthatjuk, de vigyázzunk, mert két egyforma nem lehet egy hálózati szegmensben. Mivel ez a tartomány C osztályú, ezért az alhálózati maszk 255.255.255.0, aminek magyarázatától most eltekintek.

19. ábra. Az IP-cím és az alhálózati maszk megadása

Megadhatjuk a gép és a szerver nevét is, amit célszerű kihasználni.

20. ábra. A gép és a szerver nevének megadása

A Kész gombbal elmenthetjük a beállításokat, és a YaST2 szépen elmenti az összes paramétert, amiről értesít is minket. Ezekután általában már használhatjuk a hálózatot. Ha ez mégsem sikerülne, akkor valamit elvétettünk.

Nyomtató beállítása

A nyomtató beállításakor a YaST2 megpróbálkozik automatikusan megtalálni és felismerni a nyomtatót. Ha ez nem sikerül, nekünk kell kézzel beállítanunk. A megjelenő ablakban válasszuk ki, hogy helyi, vagy hálózati nyomtatót szeretnénk-e telepíteni. Általában helyi nyomtatóval dolgozunk, azok közül is leginkább a párhuzamos portra csatlakozókkal, de már nem ritka az USB-s nyomtató sem, míg a soros csatolófelület nem jellemző.

21. ábra. A nyomtató kiválasztása

Tegyük fel, hogy párhuzamos nyomtatót használunk, amit a párhuzamos portra kötöttünk. Ennek a megnevezése a Linuxban lp0.

A következő lépés a konkrét nyomtatótípus beállítása. Természetesen itt sem ér meglepetés, mivel rengeteg típust találunk a listában. Sajnos a Linux alatt az eredetileg kimondottan Windows alá készített nyomtatók nem, vagy csak megkötésekkel üzemeltethetők. Ha nem találunk olyan típust, mint amilyen eszközzel rendelkezünk, akkor tanulmányozzuk át a leírását, ahol általában feltüntetik, hogy melyik "szabványosnak" tekinthető nyomtatóval kompatibilis, vagy milyen leírónyelvet képes értelmezni. Ennek megfelelően már elvégezhetjük a beállításokat.

Miután megvagyunk a típussal, adjuk meg a nyomtató nevét, amivel hivatkozhatunk rá a későbbiekben.

22. ábra. A nyomtató típusának kiválasztása

Ezután még egy kicsit finomíthatunk a beállításokon, majd meg kell adnunk a hardverfüggetlen beállításokat. Ezek a lehetőségek elméletileg minden nyomtatóval elérhetők, erről az operációs rendszerünk gondoskodik.

23. ábra. Hardverfüggetlen beállítások

[oldal:Hardverelemek beállítása - II.]

A modem beállítása

A modem is egy kicsit sarkalatos pontja a Linuxnak. Nagyon sok gyártó készít softmodemet. Ennek a sajátossága, hogy a modemfunkciókat a modem kezelőprogramja látja el, míg a hardver csupán a leválasztásért és a szintillesztésért felelős. Természetesen a gyártók nem adják ki az eszközeik specifikációit, ezért nehéz hozzájuk megfelelő támogatást beépíteni a Linuxba. Ma már változik a helyzet, egyre több ilyen modem használható a most telepített rendszer alatt. Egyszerűbb a helyzet, ha külső, hardveres modemet használunk. Ez valamelyik soros kapura csatlakozik, a rendszer ezen keresztül képes elérni azt. Általában a modemet kézzel kell beállítanunk, de ez nem nagy tragédia, mivel egyszerű (amennyiben a rendszer ismeri a típust), és legalább tudjuk, hogy mit állítunk be.

24. ábra. A modem nevének és csatlakozásának beállítása

Első lépésként állítsuk be az eszközt, valamint adjunk neki nevet. Ugyanebben az ablakban, ahogy a 24. ábrán is látható, tudjuk beállítani a tárcsázási módot, valamint be- illetve kikapcsolhatjuk a hangszórót és a tárcsahang érzékelését. Vigyázzunk, mivel a /dev/modem eszköz nem mindig jó, nem biztos, hogy a megfelelő helyre van csatolva. Általában jobb, ha közvetlenül a megfelelő soros port eszköz nevét választjuk ki (tts0, tts1, tts2...).

A Részletek gombbal a modemünk beállításait finomíthatjuk. Beállíthatjuk a soros port sebességét, valamint a modem inicializálására szolgáló karaktersorozatokat. Ebből három sor is rendelkezésünkre áll. A konkrét értékeket a modem leírásából tudhatjuk meg. Általában az első sorozat a modem alaphelyzetbe állítását szolgálja, ami az ATZ parancs.

Következik az internetszolgáltatónk adatainak a beállítása. A listában nincs benne Magyarország, tehát létre kell hoznunk. Az adatok, azt hiszem, magukért beszélnek, tehát ennek leírásától eltekintek.

25. ábra. Új szolgáltató beállítása

A következő ablakban finomíthatjuk a szolgáltatónk beállításait. Kiválaszthatjuk a hozzá tartozó eszközt és beállíthatjuk a kapcsolatot alapértelmezettként is. Ennek több kapcsolat esetén lehet jelentősége. A SuSE Linux 7.2-ben megjelent egy személyes tűzfal, amely egy egyszerű csomagszűrő, ami a felhasználó gépét képes megvédeni. Nem sok beállítást igényel, viszont csak az alapvető szolgáltatásokat engedélyezi. Ha akarjuk, ezt is itt engedélyezhetjük. Ha kedvünk úgy tartja, a kapcsolat felépülésekor rögtön el is indíthatunk valamilyen programot.

26. ábra. A kapcsolat paraméterei

A Részletek gombbal három lehetőségünk van: engedélyezhetjük a megszakadás utáni azonnali újratárcsázást, engedélyezhetjük a DNS módosítását, valamint beállíthatjuk, hogy mennyi forgalommentes idő után bontsa a vonalat.

Ezt követően mentsük el a beállításokat! A külső ISDN modemet is ezzel a módszerrel kell beállítani, mivel a rendszer szempontjából mindegy, hogy milyen eszköz csatlakozik rá. Az ISDN kártyákat már a következő pont alatt tudjuk működésre bírni.

ISDN beállítása

A SuSE Linux sok aktív és passzív kártyát ismer, de ha most vásárolunk, előtte nézzük át a hardveradatbázist. Ha a telepítő felismeri a kártyát (ami rendszerint így van), akkor az alapvető paramétereket be is állítja. Amennyiben nem ezt tapasztaljuk, akkor kézzel kell ezeket elvégeznünk.

Első lépésként válasszuk ki a megfelelő kártyatípust! Amennyiben nem találjuk meg a sajátunkat, akkor a gyártó honlapján érdemes szétnézni. Mivel itt kártyáról van szó, szükség van az IO címre, valamint a megszakításkérő vezeték (IRQ) számára is. Azt is el kell döntenünk, hogy milyen protokollt használjon a kártyánk. Nálunk az Euro-ISDN opciót kell kiválasztani.

27. ábra. Az internetszolgáltató adatainak beállítása

A következőkben a szolgáltató paramétereit állíthatjuk be, vagy létre kell hoznunk egyet. Fontos tudnunk, hogy a szolgáltatónk milyen ISDN rendszert használ, annak megfelelően kell beállítanunk az ISDN típusa mező értékét.

28. ábra. Az IP-címek beállítása

A következő ablakban állítsuk be a tárcsázás módját, a saját telefonszámot és az automatikus bontást! Eldönthetjük, hogy szeretnénk-e az ISDN-t indításkor elindítani, valamint szeretnénk-e a személyes tűzfalat használni.

Az ISDN kapcsolatok esetében megadhatjuk az IP-címeket, amennyiben erre szükségünk van (28. ábra).

Ezt követően elmenthetjük a beállításokat, majd nekiláthatunk a hang beállításának.

A hangkártya beállítása

A hangkártya telepítése és beállítása ugyanúgy zajlik, mint a többi eszközé. Az első ablakban kiválasztjuk a gyártót és a kínálatában szereplő típust (29. ábra).

29. ábra. A hangkártya típusának kiválasztása

Miután megvagyunk, természetesen még be is kell állítanunk. Két lehetőségünk van, választhatjuk a szokásos és a szakértő telepítést egyaránt. Ez utóbbiban minden eszközhöz meghatározhatjuk a portszámát, valamit be is állíthatjuk azokat.

Miután ezzel is megvagyunk, mentsük el a beállításokat, majd jelentkezzünk be! A rendszer indítási folyamata során ismét teleírja a képernyőt mindenféle üzenettel, de elegendő, ha azt figyeljük, hogy mindegyik végén a zöld DONE felirat szerepeljen. Ha a rendszer nem tud valamit betölteni, akkor egy piros FAILED felirattal tudatja velünk. Az ilyen sorokat célszerű feljegyezni a későbbi hibajavítás érdekében.

A bejelentkezés grafikus felületen történik (amennyiben megfelelően állítottuk be a grafikus rendszerünket, de ezért teszteltük). A bejelentkező képernyőn írjuk be a nevünket (vagy kattintsunk a nevünk feletti fejre) és a jelszavunkat! Válasszuk ki az ablakkezelő rendszert (alapértelmezett a KDE), majd jelentkezzünk be! A későbbiekben ugyanebben az ablakban állíthatjuk le, vagy indíthatjuk újra a gépet.

Az KDE első indítása során egy varázsló jelenik meg, ami jó tájékozódási pontot jelenthet. A 30.ábrán egy KDE felületet láthatunk.

30. ábra. A KDE felülete néhány program futtatása közben

Írta: Markó Imre