Domainnevek és védjegyek

Írta: dr. Muraközi Gergely

Milyen egyszerűen is lehet ma az Interneten valamit megtalálni. Ha az ember azt mondja kedvenc böngészőjének (az, hogy kinek melyik a kedvenc, meggyőződés és tapasztalat kérdése), hogy www.nagyonhírescég.com, akkor már ott is terem a nagyon híres cég nagyon dizájn honlapján. Vagy nem. És ez utóbbi eset nem csak akkor fordulhat elő, ha a cég vezetése egy fillért sem hajlandó költeni a webhez hasonló úri huncutságokra, hanem akkor is, ha nagyon is szeretne megjelenni a Neten.

Hogyan is jöhet akkor mégiscsak létre ez a paradoxon? Álljon erre itt egy hazai példa. Az egyik nagy mobil-szolgáltató (akkor még csak kettő volt) honlapja csodálatosan meg volt szerkesztve, és ott díszelgett a .HU végződésű webcímen. Egy nap azonban nagy csodálkozás közepette vette észre a szolgáltató egyik alkalmazottja (vagy valaki más, erről nem szólt a fáma), hogy amint nem ezt, hanem a .NET végződésű címet gépeli be a böngészőbe, azonnal nem a saját lapjához jut, hanem egy furcsa bakugrással pontosan a konkurens szolgáltató lapjára. Ez pedig azért volt lehetséges, mert valaki a nagy cég elől egyszerűen el-regisztrálta a saját nevét és ezzel aztán azt csinált, amit akart. A nagy cég ennek persze nem örült, de valahogy mégiscsak szerette volna visszakapni a címét. Az illető, aki regisztrálta, borsos összeget kért érte, így a nagy cég bíróság elé ment. A vége aztán kulisszák mögötti megegyezés lett (legalábbis nem lett belőle eddig ítélet), a cég visszakapta a címét.

[oldal:Védjegyek]

A történet nagyon érdekes, különösen két oldalról - egyrészt jogilag, másrészt üzletileg. Először lássuk - nagyon röviden - a jogi oldalt. A szellemi alkotások között, amelyekről már sok szó esett az Internet kapcsán, külön részt képeznek a védjegyek. Mi is a védjegy? Itt hadd idézzem a mindent eldöntő forrást, az 1997. évi XI. törvényt A védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról:

1. §
(1) Védjegyoltalomban részesülhet minden grafikailag ábrázolható megjelölés, amely alkalmas arra, hogy valamely árut vagy szolgáltatást megkülönböztessen mások áruitól vagy szolgáltatásaitól.
(2) A védjegyoltalomban részesülő megjelölés lehet

• a) szó, szóösszetétel, beleértve a személyneveket és a jelmondatokat,
  
• b) betű, szám,
  
• c) ábra, kép,
  
• d) sík vagy térbeli alakzat, beleértve az áru vagy a csomagolás formáját,
  
• e) szín, színösszetétel, fényjel, hologram,
  
• f) hang, valamint
  
• g) az a)-f) pontokban felsorolt egyes megjelölések összetétele.

Frappáns és szinte mindent elmond. Ha valaki kitalál egy szót vagy szóösszetételt, és azt megfelelően regisztráltatja, akkor az az ő végjegye. Az Interneten használatos domain nevekkel kapcsolatban csak az a.) és b.) jöhet egyelőre szóba (bár én nem zárnám ki, hogy pár év múlva a Rózsaszín Párduc zenéjének eldúdolásával meg lehet nyitni a megfelelő filmstúdió honlapját szinte minden gépen...).

A fenti kis bekezdésben van még egy fontos információ - a védjegyoltalom nem automatikus. Aki védjegyet akar, annak nem elég kitalálnia és leírnia, mint az a szerzői jog esetében a művekkel van, hanem be kell tartania a regisztrálási eljárás szabályait, meg kell felelnie a feltételeknek - és ami a legfontosabb, fizetnie kell a regisztrációért. A törvény ezt nagyon szemérmesen fogalmazza meg:

9. § (1) A védjegy jogi oltalma (a továbbiakban: védjegyoltalom) azt illeti meg, aki a megjelölést az ebben a törvényben előírt eljárás útján lajstromoztatja.
10. § A védjegyoltalom - a bejelentés napjára visszaható hatállyal - a lajstromozáskor keletkezik.
11. § (1) A védjegyoltalom a bejelentés napjától számított tíz évig tart.
(2) A védjegyoltalom további tíz-tíz éves időtartamra megújítható. Megújítás esetén az újabb oltalmi idő az előző oltalmi idő lejárati napját követő nappal kezdődik.

A szemérmesség abban nyilvánul meg, hogy a pénzről természetesen nem esik szó az elején, azt először az 50. § (4) bekezdésében lehet felfedezni:

(4) A védjegybejelentésért külön jogszabályban meghatározott bejelentési díjat kell fizetni; a díjat a bejelentés napját követő két hónapon belül kell leróni.

Ez csak a szokásos eljárás, mindenki olvassa el az apró betűt is, a legutolsó paragrafusig. Ami viszont lényeges: az oltalom a szellemi alkotások területén szokásoshoz képest eléggé rövid (a szerzői jogban 70 év, itt csak 10), amit az magyaráz, hogy a védjegyeknek forognia kell a piaci körforgásban. A védjegynek komoly értéke van, ha valaki nem használja, nem újítja meg, akkor vessen magára.

Egyszóval a védjegy létező jogintézmény, ha valaki leírja azt, hogy Coca-Cola, akkor az egy védjegy. Ha pedig valaki regisztrálja a www.cocacola.com címet, akkor az - amennyiben nem a Coca Cola Company képviselője, védjegybitorlást követ el, jogosulatlanul használja az illető világmárka védjegyét. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, hogy mekkora anyagi érdek fűződik ahhoz, hogy a jeles buborékpalackozó cég minden létező megjelenési formájában ellenőrizni tudja a Coca Cola védjegy használatát és ne kelljen attól tartania, hogy valami anarchista csoport, vagy a konkurencia szócsövévé válik az Interneten a neve alatt futó honlap.

[oldal:A probléma]

A jogi helyzet mindent összevéve eléggé tiszta. A gond nem is ott van, hogy ne lehetne tudni, hogy egy bizonyos szó védjegy, hanem ott, hogy hogyan lehet utolérni a regisztrálókat és hogyan lehet a világ minden egyes országában letiltatni a jogosulatlan használatot. És akkor még nem is szóltunk az ingyenes regisztrációs lehetőségekről, a freeweb szolgáltatókról és a mindenféle egyéb lehetőségekről. Itt következik tehát az a rész, ami már átmegy gazdaságiba.

Kevés olyan cég van ugyanis, amely megengedheti magának, hogy a világ túlsó végén pereskedjen évekig. Nem volt olyan egyszerű visszaszerezni egy címet akár egy USA-beli regisztrátortól sem, akkor pedig még nem is szóltunk a világ többi részéről. Ennek megfelelően el is szaporodott a "cyber-squatting", vagyis az az eljárás, amikor eléggé élelmes emberek halomszámra regisztrálták a nagy cégek neveit (hiszen a regisztrálásra csak annyi feltétel vonatkozott, hogy fizesse meg az illető a regisztrációs díjat és adjon meg egy elérhetőséget) és aztán nagy pénzekért adogatták el a cégeknek, akik kétségbeesetten próbálták minél gyorsabban helyrehozni mulasztásukat - mármint hogy nem regisztráltak előbb. Ez persze csak felsrófolta a tarifákat, már csillagászati összegekről lehetett hallani, amivel cégek megváltották neveiket. Aztán persze voltak azok, akik nem szívesen fizettek ügyeskedőknek, ezek mentek a bíróságokra. Az Egyesült Államok precedensekre épülő igazságszolgáltatása azonban nem nagyon tudott kezdetben mit kezdeni ezekkel az ügyekkel, mert nem volt mihez viszonyítani. Nem az volt a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki tudja ezt alátámasztani jogi érvekkel. Ez pedig kezdetben döcögősen ment, mostanra már egy kicsit jobb a helyzet. Ez azonban csak egyetlen országon belül működik, amint átléptünk egy országhatárt, nagyságrendeket bonyolódnak a viszonyok.

Erre keresett megoldást a fél világ, mármint az a fele, akitől ellopták a domain-t, illetve akinek olyan védjegye van, amit fél, hogy ellophatnak. Emellett nem sikerül hosszú ideje megegyezni arról, hogyan lehetne bővíteni az Interneten található nevek lehetséges variációit, hiszen mára már alig lehet új, eredeti nevet regisztrálni, egyszerűen elfogytak. Ez jelentős gátja lehet a fejlődésnek, de a védjegy-jogosultak foggal-körömmel küzdenek a bővítés ellen, attól félnek ugyanis, hogy az újabb név-lehetőségek újabb bitorlási lehetőségeket is magukban rejtenek majd és kezdődhet újra a harc. A bővítés ugyanis nagyrészt úgy történne, hogy új gTLD-ket (Generic Top Level Domain, általános legfelsőbb szintű domain, mint mondjuk a .com, .net vagy .org) hoznának létre. Egy cég, amelyik mindegyik jelenleg létező gTLD alatt kiharcolta magának a nevét, nem örülne, ha ezt még négy újabb esetében ismételhetné meg.

[oldal:A megoldás]

A megoldást pedig - mint a szerzői jog esetében is - a Szellemi Tulajdon Világszervezete, vagyis WIPO keretében sikerült kidolgozni. A szervezet ugyanis nagyszabású konzultáció- és konferencia-sorozatot rendezett a domain nevekkel kapcsolatos kérdések felvetésére és megoldási javaslatok kidolgozására, amit 1999. áprilisában egy széles körben publikált jelentéssel zártak. Ennek nyomán az ICANN (Internet Corporation for Assigned Names and Numbers - a domain neveket nyilvántartó központi "hatóság") új rendszabályokat vezetett be, többek között ajánlott regisztrációs eljárást az egyes regisztráló szervezetek számára, valamint egységes vitarendezési elveket és eljárást minden gTLD-vel kapcsolatos jogvitában, az egész világra érvényesen.

Ez utóbbi az igazi áttörés a jogérvényesítésben. Addig ugyanis, amíg nem lehetett a jogokat érvényesíteni, lehettek a jogosultnak akármilyen szép jogai. A jogérvényesítésnek pedig nem csak létezőnek kell lennie, hanem gyorsnak, hatékonynak, költségkímélőnek és elérhetőnek is. Erre jelent megoldást az arbiter.wipo.int címen működtetett - gyakorlatilag - döntőbíróság. A "mediációs és vitarendezési központ" címen futó WIPO bíróság 45 napon belül, a felek által akár elektronikus úton eljuttatott iratok alapján dönt és azonnal átadja a jogosultnak a domain-neveket. Az első ilyen ügy a World Wrestling Federation domain-nevének bitorlása volt, amelyet valaki három éve regisztrált és most csak vastag összegért akart visszaadni a jogosultnak - nos, így kénytelen volt ingyen átadni és három évig még a regisztrációs díjat is fizethette. De ennek a "bíróságnak" tudható be az a hír is, ami a minap jelent meg több Internetes hírforrásban, miszerint a Yahoo visszakapta nevének 40, elgépelt változatát, amit mások regisztráltak (pl. ayhoo.com). Az érdeklődésre és igényre jellemző, hogy az első döntés a WWF ügyben 2000. január 14-én született és most már az 1045-ös ügyszámmal jelzik a legutolsó ügyüket. Akit érdekel, az minden ügy részletes leírását megtalálja a fenti címen.

Azt azonban, hogy a döntések konkrétan milyen elvek és szabályok alapján születnek, majd csak a legközelebbi cikkben, mert sajnos lejár a mai nap.

Agytornaként azonban lenne még egy kérdésem így a cikk végére, egy kicsit eltérő témában. Gyakran felmerült az utóbbi időben az a kérdés, hogy hogyan lenne érdemes szabályozni Magyarországon az Internet helyzetét. Készül a Hírközlési Főfelügyelet gondozásában a hírközlési törvény, de az Internettel kapcsolatos szabályok találhatóak sok más jogszabályban is. Érdemes lenne-e egyetlen jogszabályba összefoglalni a rendelkezéseket, vagy pedig túl sokáig tartana egy ilyen előkészítése ahhoz, hogy a gyorsan fejlődő hálózattal lépést tarthasson? Akinek ezzel kapcsolatban bármilyen véleménye, kérdése, felvetése, javaslata van, ne tétovázzon, hanem írjon a mura@matavnet.hu címre.

Egyúttal szeretném megköszönni a leveleket, amiket az előző cikkeimre válaszul kaptam. Üdvözlettel:

dr. Mura