Az Olympus megelégelte a megapixel-háborút

[HWSW] Az Olympus mostantól nem kíván részt venni a megapixel-versenyben. A kijelentés sokkal vastagabb tartalommal bír, ha tudjuk, ezt a gyártó a DSLR-kategóriás gépeire érti. Az Olympus az E-sorozatú vázainál megáll 12 megapixelnél, a felbontás növelése helyett innentől az átlagfelhasználó számára fontosabb tényezőkre koncentrál.

Az Olympus tükörreflexes gépeket tervező részlegének feje, Akira Watanabe a CNET Newsnak beszélt arról, hogy az Olympus miképp tervezi az E-sorozatú négyharmados gépeinek jövőjét. A cégnek nem akar tovább résztvenni a felbontási versenyben, ehelyett olyan jellemzőkre koncentrál mint például a dinamikatartomány, a színvisszaadás, valamint a rossz fényviszonyok közepette készült képek minőségének javítása.

Akira Watanabe

A gyártó döntése nem meglepő, bár igen merész húzás. Egy termék eladási mutatóján jókorát emel a mai napig a felbontás, amely minél magasabb, a gép annál jobban eladható. A magyarázat is egyszerű, a felbontás gyakorlatilag egyenesen arányos a gép frissességével, illetve tudásával is, hiszen eleddig nem volt arra példa, hogy az új technológiákat tartalmazó gép kevesebb képpontból rakjon össze egy fotót, mint elődje, mely általában lassab, és komfortszegényebb is volt.

Ha véget ér a megapixel-háború, olyan helyzet is előállhat, amelyet a kevésbé tájékozott noteszgép-vásárlók szenvedhettek meg négy-öt éve, akik az 1,4-1,5 gigahertzes Pentium M processzorral szerelt laptopok helyett tájékozatlanságuk áldozataként inkább a 2,8, vagy 3 gigahertzes Pentium 4 lapkás monstrumok mellett tették le a voksukat, "minél több megahertz annél jobb" alapon. Ha jóslatokba kellene bocsátkoznunk, félelem nélkül mondanánk, hogy az Olympus lépése a noteszgépes világhoz hasonlóan változtatja meg az elkövetkezendő években a vásárlók hozzáállását és az is valószínű, hogy az Olympust követve további gyártók vonulnak ki a pixelcsatából.

A nagyobb felbontás pedig hátrányokkal is jár, minél kisebb egy képpont a képérzékelőn, annál zajosabb végeredmény alkotható a szenzor segítségével, mely viszont a négyharmados rendszerek esetében -- ahogy a többi DSLR esetében is -- fizikailag kötött méretű. A négyharmados, vagy akár a mikronégyharmados rendszer, melyet az Olympus a Panasonic mellett visz, ráadásul értékes területet is nélkülöz a fizikailag nagyobb, APS-C méretű szenzorokhoz képest, így, ha feltételezzük, hogy a gyártástechnológia területén számottevő előnnyel az Olympus nem rendelkezik, már hátrányban van a Canonhoz, a Nikonhoz, vagy akár a Sonyhoz és a Pentaxhoz képest.

Olympus E-620

Watanabe jól gondolja, hogy egy átlagfelhasználó számára nem szükséges a 20 megapixel, szerinte aki 12 megapixelnél többre vágyik, inkább a teljes kisfilmes méretű érzékelővel szerelt topgépek között keresgéljen. Mi ehhez hozzátesszük, hogy aki úgy érzi, hogy az otthoni felhasználási körülmények közepette nem elég a 12 megapixel, nyugodtan beszerezhet pár, a témával foglalkozó szakkönyvet is, ezen felül mélyebb utánajárásra is ösztönöznénk az internetes tartalmak között, beleértve oldalunk korábbi anyagait is.

Az Olympusnál a 12 megapixeles plafon nem először merül most fel, már a négyharmados szabvány megalkotásánál is itt húzták meg a vonalat, mára pedig el is érték ezt, a két legutóbb bejelentett váz, az E-30 és az E-620 egyaránt 12,3 megapixeles LiveMOS érzékelővel készült. A legelső négyharmados váz, az Olympus E-1 2003-ban 5 megapixeles képek készítésére volt alkalmas.

Watanabe a fejlesztések fő vonalának az autofókusz-rendszerek finomítását jelölte meg, az általa festett jövőben a fáziskülönbség-érzékelés elvén üzemelő, mondhatni hagyományosan DSLR-es fókuszmód teljesen elhelaványul az élőkép üzemmódban alkalmazott, kontrasztérzékelés elvén működő változatok mellett, melyek a fejlesztések hatására lassúból gyorssá válnak, elhagyva a konzervatív tükrös megoldást. A fejlesztéseket a gyártó közeljövőben megjelenő mikronégyharmados gépkategóriája is indokolja, mely felépítéséből, valamint az állandó üzemű képérzékelőjéből következően feltétlen számít a jó eredményekre.