A digitális fényképezőgépek fejlődése: 1998-tól az ezredfordulóig
Sorozatunk harmadik része 1998-tól 2000-ig tekinti át a fogyasztói piacra szánt digitális fényképezőgépek fejlődését. Közvetlenül az ezredforduló előtt a digitális fényképezőgépekről már szinte mindenki hallott, a gyártók túlvannak első VGA-felbontású gépeiken és sorozataikon, melyeket ebben az időszakban szárnyalnak túl a megapixeles, vagy nagyobb felbontású újdonságok.
Csillagászati megapixelesek
A megapixel-háború (milyen sokszor hallottuk így...) elkezdődött. Ma unalomig hangoztatjuk, hogy a gépben alkalmazott szenzor felbontása nem az egyedüli ismérve egy fényképezőgépnek, nem ezt az értéket tartalmazó sor a legfontosabb a technikai adatok felsorolásban, mely alapján dönteni kell a vásárláskor. Ez ma már igaz, de akkoriban még másképp álltak a dolgok. A VGA-felbontású fényképezők korántsem voltak elégségesek, gyenge képminőségüket az újdonság ereje nyomta el, nem az volt a fontos, hogy milyen képeket készít, hanem az, hogy egyáltalán képes rá.
A digitális fényképezőgépek használói fülig érő szájjal töltötték át képeiket az akkoriban legfeljebb egy-két gigabájtos merevlemezeikre, az erre szolgáló soros port időigénye eltörpült a filmes gépeknél megszokott előhívás több napos várakozásától. Ráadásul már lehetett tudni, hogy a fotó mit tartalmaz, emlékeinken kívül a hátoldali kijelzőre is hagyatkozhattunk, amikor visszanéztük azokat.
Ebben az időben hazánk elektronikai nagyáruházaiban, (helyesebben nagyáruházában) már vitrin mögött volt az akkor világszerte forgalmazott fényképezők szűk metszete. Az áruk kezdetben igen magas volt, melyek mereven tartották magukat, újabb, jobb gépek érkezéséig nem is nagyon estek, látszott, hogy a pár vásárló nem épp az árérzékeny rétegből került ki. Itt tesszük hozzá, hogy a két-háromszázezer forintos fényképezőgép-árak mellett csak a legvadabb rémálmok tartalmaztak húszezer forintos árcédulát egy komolyabb, megapixeles fényképező mellett. De ehhez már nagyon sok zsírosat kellett enni közvetlenül elalvás előtt.
Egy bécsi fotósbolt kirakata 1999-ből (az árak schillingben értendők)
A korra jellemző volt, hogy noteszgépet félmillió alatt csak használtan, jópár évesen kaphattunk, ezek árforradalma még nem érkezett el. A már létező MP3-fájlokba tömörített albumok az akkoriban virágzó Audiogalaxy, vagy a Napster segítségével éjjeleken át csorogtak a modemes interneten, amiket a legtöbben még audio CD-re írtak ki, hogy a PC-től függetlenül is hallgathassák őket. A kiváltságosok Minidisc lemezeket, a többiek Discmant és kazettás Walkman hallgattak. MP3-lejátszó nem is létezett 1998 tavaszáig, ekkor mutatta be az első megvásárolható modellt a Saehan.
Tetemes fogyasztás, nehézkes, lassú kezelés
A fényképezők nagy hányada 1998-ra 1,3 megapixeles lett, jellemzően igen sokat fogyasztva, az akkori memóriakártyák méretéhez igazodva nyújtottak 60-70 képnyi rövid fotótúrákra lehetőséget. Akkoriban szerencsés választás volt AA ceruzaelemmel üzemelő gépet venni, olcsóbban lehetett ezekkel az elkészíthető képmennyiséget duplázni. Maguk a fényképezők az energiafogyasztáson túl a kezelhetőségben és sebességben is eltértek a mai átlagtól, akár tíz másodperces éledési idő jellemezte ezeket, valamint a témaautomatika hiánya is.
A képminőség a mai gépekével összevetve egyszerre volt jobb és rosszabb. Még nyoma sem volt a korunkra jellemző, nagyfelbontású, kicsi képérzékelők zajszintjének, de ezek dinamikájának sem, ezért bár zajszegény képek készültek, sajnos azok világos képrészletei hajlamosak voltak a beégésre, az árnyékos részletek pedig finom részleteket eltakarva fordultak teljesen feketébe. Ehhez társul az az üzleti tény is, hogy amíg drága a gép, csak addig lehet költségesen gyártható optikát a képérzékelő elé építeni.
Alapítják a sorozataikat a gyártók
A kezdeti arctalan fényképezők és ezek sorozatai kezdtek magukra találni, a gyártók elkezdték belőni azok jellemzőit, cél lett kitalálni azt, hogy komolyabb, vagy kezesebb legyen-e egy új modellsor. A Canon ekkor tette exkluzívvá, tömegből kiemelkedővé az A sorozatot, mely fémházával csillogva sok akkori kompakt fölé emelkedett. A PowerShot A5 1998-ban lépett színre, az 1024x768 képpontos felbontást meglepően kis méretű fémházban tálalta. Az optika 35 milliméteres gyújtótávolságra lett belőve, zoomolási lehetőséget nem kínált. A Fuji is hasonló fényképezőgéppel lépett ebben az évben piacra, az MX-700 fix gyújtótávolságú optikát tartott álló kivitelű fémházában, felbontása 1280x960 képpont volt.
Canon PowerShot A5
1998 nyarán a Minolta nagyot durrantott, olyan fényképezővel indította Dimage modellsorát, mely két részből állt. A másfél megapixeles gép egyik fele az elektronikát, másik az optikát és a CCD-t tartalmazta. A Dimage 1500EX-et kétféle optikával is meg lehetett vásárolni, ezekből a drágább 2,7-szeres közelítést kínált, míg az olcsóbb változat fix, 28 milliméteres gyújtótávolságot. Ha a drágábbat vettük, 350 (!) dollárért kiegészítőként megvásárolhattuk a nagylátószögű optikát is hozzá. A fényképezőhöz egy másfél méteres kébelt is adtak, mellyel korlátozott szinten, de távfényképezni is lehetett. A Minolta e moduláris rendszerét úgy alkotta, hogy később nagyobb felbontású egységet is lehessen vásárolni hozzá, de ilyen kiegészítő végül egy sem készült el.
Minolta Dimage 1500 EX
A Nikon CoolPix sorozata is erőre kapott, megjelent az első elforgatható optikás fényképező, mely a Minoltához hasonlóan tagolta a gép két részét, ám attól eltérően nem volt kettéválasztható. Az 1,3 megapixeles Coolpix 900-at több hasonló, ám nagyobb és nagyobb felbontású fényképező követte, egészen négy megapixeles felbontásig. A Ricoh a Nikonhoz hasonló utat járt, 1998-ban bemutatta RDC-4300 fényképezőgépét, mely a CoolPix 900-hoz hasonlóan kettétekerhető volt. A két fényképezőgép nagyjából ugyanazt kínálta, különbség az alkalmazott flash kártyákban volt: míg a Nikon a CompactFlash-változatokra, addig a Ricoh Smart Media kártyákra mentette a képeket.
Az Olympus 1998-ban számos kompakt bejelentése után feljebb lépett, harmadik változatát mutatta be futurisztikus külsejű fényképező-sorának. A Camedia 1400XL -- mint ahogy két elődje is -- unikum volt, tükörreflexes vázat idéző burkolattal, de fix optikával szerelték. Ebben a gépben egy, a fényt félig áteresztő prizma volt, ami rögzített helyzetű, és felcsapódó tükörre sem volt szükség. Az 1400XL optikai keresője az egyetlen, melyen keresztül a képeket készíthettük, a hátoldali kijelző a gép felépítéséből adódóan csak a képek visszajátszására volt használható. Az 1400XL nem túlzás, egyenesen zabálta a négy ceruzaakkumulátort.
Olympus Camedia 1400XL
Kicsi a kártya
A következő évben, 1999-ben az AGFA bemutatta új utakon járó egy megapixeles ePhoto CL30 Clik! fényképezőgépét, mellyel a Sonyhoz hasonlóan, az akkoriban szűkös és igen drága flash tárolókat próbálta mellőzni. A fényképezőgép nagyon kicsi, nagyjából CompactFlash-méretű, 40megabájtos Clik! lemezekre mentette a képeket, melyet az Iomega gyártott. Az azóta süllyesztőbe került formátum MP3-lejátszókban is szolgálatot teljesített, lemezenkénti egy dolláros ára verhetetlenné tette a CompactFlash kártyákkal szemben, melyek akkori átlagos kapacitása az AGFA Ephoto CL30 Clik!-et bejelentő sajtóközlemény szerint négy megabájt volt. A minilemezt később az Iomega közkedvelt Zip-termékeire utalva PocketZip-re keresztelték, elkészültek hozzá a PCMCIA adapterek és olvasók is.
AGFA ePhoto CL30 Clik!
A szélessávú internetnek még nyoma sem volt, így az elkészült fényképek messzire csak modemes kapcslaton keresztül voltak eljuttathatók. Ezt a lehetőséget építette a Panasonic PV-DC2590 fényképezőjébe, mely a háromszoros zoomoptika segítségével készült 1,3 megapixeles képeket számítógéptől függetlenül volt képes a CompactFlash kártyahelyébe illő, amúgy a gép mellé csomagolt modem segítségével áttölteni a távoli, windowsos PC-re, vagy akár faxkészülékre is. A négy ceruzaelemmel üzemelő fényképező ebből adódóan két CompactFlash kártyahellyel rendelkezett, egyik a modemé, másik pedig a flash kártyáé volt.
Panasonic DC2590
1,3 megapixel? Ugorjunk!
A Canon PowerShot sorozata 1999-re már a harmadik váltást érte meg, az A5-ből A5 Zoom lett, mely a 800 ezer képpontos felbontás mellett már 28 milliméterről induló 2,5-szeres zoomoptikát is kínált. Az A5 Zoomot egy hónappal később követte a PowerShot A50, mely ugyanabban a fémburkolatban már 1,3 megapixeles szenzort tartalmazott. Ezzel az A sorozat egy időre elaludt, helyét az S-sorozat vette át, a korábbi gépekhez hasonló, ám azokénál vékonyabb burkolatban az 1999 augusztusban bemutatott PowerShot S10, majd a 2000 januárjában bejelentett S20 két, illetve akkoriban hatalmasnak számító, három megapixeles felbontást adott a fotós kezébe. Az S-sorozatú gépekbe már illett az akkoriban még 340 megabájt, illetve egy gigabájt kapacitású, méregdrága Microdrive meghajtó is.
PowerShot S10 és 340 MB Microdrive
Még az ezredforduló előtt váltottak a gyártók két megapixelre. 1999végén nagy hajrában léptek színre a kétmillió képpontot rögzíteni képes fényképezőik. A két megapixelt 1999-ben a Nikon a Coolpix 950-nel, az Olympus a C2000 gépével, a Sony pedig a függőleges irányban forgatható, fix gyújtótávolságú DSC-F55 kompaktjával érte el. Hozzájuk csatlakozott a Ricoh RDC-5000, az Epson PhotoPC 800, a Fuji MX-2900 Zoom, a Kodak DC280, valamint a Casio QV-2000UX is.
Nagyítsunk szoftveresen
Az ezredfordulót várva a három megapixeles gépek érkeztek, jellemzően már jól bejáratott sorozatok új tagjaiként. Ilyen volt a már ismert Casio QV3000, mely a három megapixeles felbontást elsőként kínálta, vagy a Nikon CoolPix 950-estől külsőre csekély mértékben különböző, ám annál kissé testesebb Coolpix 990 is. Az Olympus a Camedia sorozat C3000-esével szállt ringbe. A Fuji ebben az évben papíron jócskán elhúzott a többiektől, ráadásul a 2000-es év legelején, januárban mutatta be első méhsejt szerkezetű, Super CCD-vel szerelt fényképezőgépét, a FinePix 4700-ast, mely 4,3 megapixeles kimeneti képméretet kínált.
FinePix 4700
Az új típusú CCD előnye a hagyományos változatokhoz képest a nagyobb aktív érzékelőterület, mert a nyolcszögletű diódák közelebb voltak egymáshoz. A FinePix 4700 korának non plusz ultrája volt, kéthüvelykes 130 ezer képpontos kijelzője felett egy LCD státuszkijelző is mutatta a főbb adatokat, melynek háttérvilágítása az aktuális üzemmód szerint változott, felvétel narancssárgájából a lejátszás zöldjébe. Az álló helyzetben használható, 280 grammos, 78x97,5x32,9 milliméteres fényképező háromszoros zoomoptikát tartalmazott és Smart Media kártyára mentette a képeket, vagy a tíz kép másodpercenkénti sebességű QuickTime klipeket. Utóbbiakból egy 16 megabájtos kártya 90 másodpercnyit tárolhatott.
Fuji Super CCD
A Fuji FinePix 4700-as nem volt valódi 4,3 megapixeles gép, ezért is írtuk úgy, hogy csak papíron hagyta le a többieket. A Fuji ennél a gépnél (és a Super CCD-nél) vezette be a nagyotmondást, mint marketingeszközt ,mert a 4700-as képérzékelője valójában a többiek három megapixeles szenzoraitól is elmaradt, "mindössze" 2,4 megapixeles volt. A Fuji azért döntött a szoftveres képnagyítás mellett, mert azt minimális mértékben ugyan, de a nem egymás felett és mellett, hanem átlósan rendezett szenzorképpontok indokolták.
A Fujit annyira elbűvölték a nagy számok, hogy maga a CCD-hez közvetlenül kapcsolódó elektronika végezte el az interpolálást, mely akkor is működésbe lépett, ha egyébként megelégedtünk volna kisebb felbontással is. Egy 1280x960 képpontos, 1,3 megapixeles fotó tehát igen bonyolult módon készült el: a 2,4 megapixeles képérzékelő jelei 4,3 megapixelesre dagadtak, majd a CCD-blokkból kikerülve a fényképező elektronikája átméretezte őket alacsonyabb felbontásra. A zavart keltő, szemtelen húzáshoz a gyártó sokáig ragaszkodott, sőt, divatba is jött, névtelen gyártók legolcsóbb két megapixeles gépei sokszor hat megapixelesként próbáltak tájékozatlan tulajdonosokhoz jutni.
Ékszer és Vérprofi
A Canon kettőt is durrantott 2000-ben, egyik nagyobbat szólt, mint a másik. A ma is közkedvelt IXUS sorozat született meg ekkor, melynek első tagja, az IXUS Digital a legkisebb és legkönnyebb digitális gép volt az akkori mezőnyben. A Digital IXUS 2,1 megapixeles felbontást, sőt, még egy kétszeres zoomoptikát is kínált a miniatűr, 87x57x26,9 milliméteres fémházban, mely feleakkora volt, mint a kor hétköznapi modelljei.
Canon PowerShot G1
A gyártó az alapvetően automata fényképezésre termett IXUS mellett a kompaktok másik végletét is kezelésbe vette, a hozzáértőbb fotósok számára létrehozott G-sorozattal. A PowerShot G1 kihajtható LCD-vel rendelkezett, volt rajta vakupapucs, és 3,1 megapixeles CCD képérzékelővel vette a külvilág jeleit. A gép háromszoros közelítésre alkalmas, kiemelkedően jó, F/2.0-2,5 fényerejű optikája más típusokba is belekerült, a gyártási költségeken megosztozva ezt az optikát változtatástól mentesen építette be a Sony a DSC-S70-be, valamint az Epson a PhotoPC 3000Z fényképezőjébe, természetesen azonos fényerővel.
Sorozatunk hamarosan elkészülő következő része az ezredforduló utáni állapotokat taglalja majd, ahol folytatódik a megapixel-hajhászás, jönnek a négy, illetve az öt megapixeles masinák, emellett az árak is szépen lassan emberibb mélységekbe esnek.