Valóban többet fogyaszt a plazmatévé az LCD-nél?

Zsebre megy

LCD vagy plazma tehát? Korábban, néhány évvel ezelőtt erre a kérdésre még viszonylag egyszerűen választ lehetett adni a keresett méret, majd a pénztárca vaskossága és a képminőséggel szemben támasztott igények alapján: a plazmák nagyobb méretekben, sokkal jobb képminőséget szolgáltattak. Az LCD-technológia rohamos fejlődésével mára azonban az LCD-tévék méretei praktikusan utolérték a plazmákat, a legtöbb vásárló szeme számára pedig a képminőségbeli különbségek is marginálisak. A plazmákkal szemben emiatt egyre gyakrabban előtérbe kerül a fogyasztás kérdése, mégpedig teljesen jogosan: a nagyképernyős tévék az évek során súlyos tízezrekkel terhelik a villanyszámlát.

Ha ma bemegyünk egy nagyobb elektronikai szaküzletbe, LCD- és plazmatévék garmadájával találkozhatunk. Most nemes egyszerűséggel ugorjuk át azt a valójában teljességgel lehetetlen feladatot, hogy megalapozott döntés alapján néhány készülékre tudtuk szűkíteni a kört, és már csak az árakat vetjük össze. Ekkor kapcsolódik be a kérdésbe az energiafelvétel, hiszen az intelligens fogyasztó tudja, hogy az áram drága, a tévék pedig sokat kérnek belőle.

Egy 42 hüvelykes, átlagosan 250 wattot fogyasztó tévét naponta 4 órán keresztül 45 forintért nézhetünk, egy 150 wattossal azonban csak 27 forinttal növeli ezalatt az időszak alatt a számlát. Harminc nap alatt a különbség 540 forintra emelkedik, ez évente 6500 forintot, 5 év után pedig 32,5 ezer forintot jelent, természetesen csak abban a valószínűtlen esetben, ha a villamosenergia ára közben nem emelkedik. Ha azt feltételezzük, hogy a készülék legalább 8 órát megy naponta a háttérben, a két tévé fogyasztásának különbsége akár 13 ezer forintot is jelenthet évente, és 5 év alatt 65 ezer az éhesebb költséghátránya. Ez eddig rendben is van, de honnan tudhatjuk meg, hogy valójában melyik mennyit fogyaszt?

A legegyszerűbb módnak az tűnik, hogy megkeressük a tápegységek névleges teljesítményét, hiszen ehhez csak a készülék adatlapjára, vagy hátuljára kell egy pillantást vetnünk. Vegyük például a Panasonic ma már jó áron megkapható, középkategóriás HD Ready 42 hüvelykes plazmatévéjét, a TH-42PX80-at: 497 watt, azaz fél kilowatt. Ehhez képest a hasonló specifikációkkal bíró LG 42LG3000 LCD-tévé 230 wattot fogyaszt legfeljebb. Az összevetés azonban teljességgel félrevezető, ami a két technológia közti alapvető különbségekre vezethető vissza. Nem véletlen tehát, hogy a plazmákról elterjedt az a közhiedelem, hogy rengeteget fogyasztanak. Ez bizonyos esetekben igaz is, ugyanakkor a teljes kép ennél jóval árnyaltabb, és összetett. A fogyasztási problémával a plazmagyártók is tisztában vannak, nem véletlen, hogy a fejlesztések fő fókusza éppen ez.

Plazma vs. LCD gyorstalpaló

A két technológia közötti választást legcélravezetőbb, ha a tévézési szokásaink döntik el, pontosabban az, hogy milyen típusú tartalmat és milyen megvilágítási viszonyok közepette nézünk. Az LCD-tévék fogyasztása a technológiából adódóan közel állandó, ám ezzel szemben a plazmatévék fogyasztása rendkívüli mértékben függ attól, hogy épp milyen műsor van terítéken, esetükben gyorsan a villanyóra tárcsája akkor fog pörögni, ha téli sportok havas hátterével töltjük meg a képmezőt, viszont egy horrorfilm a jellemzően sötét jeleneteivel alig-alig kér valamit.

A plazma panelének képpontja saját maga világít, elektromos impulzus hatására a kamrában elzárt nemesgáz (neon és xenonatomok elektromos gerjesztése) plazmaállapotba kerül és a kamra hátsó, tőlünk távolabbi falára felvitt foszforréteg színében kezd el világítani. Valójában minden egyes képpont három önállóan működő, vörös, zöld és kék plazma alképpontból (subpixel) áll össze, ezekből keverhető ki a megjelenítendő szín. Az LCD-panel is pixelekből rakja össze a képet, ám ezek a plazmától eltérően nem bocsátanak ki fényt, a technológia transzmisszív, a világításért külső fényforrás, a jelenleg elterjedt LCD-tévékben nagy hidegkatódos, vagyis CCFL-csövek felelnek. Attól függően, hogy az adott képpont sötét vagy világos, a folyadékkristályok elektromos áram hatására változó fizikai elhelyezkedésükkel állnak a fényforrás útjába, vagy engedik át annak fényét. Itt is három alképpontból áll az adott pixel, melynek színéért a három, különböző színű szűrővel ellátott alképpont egymáshoz viszonyított fényességértéke felel.

Míg az LCD-panelek háttérvilágítása bekapcsolástól kikapcsolásig világít, addig a plazma esetében csak maguk az aktív képpontok adnak fényt. A két technológia közötti különbséget hétköznapi nyelvre lefordítva úgy lehet szemléltetni, hogy egy \\\"A\\\" betűt egy világító hirdetőtáblán úgy is meg lehet mutatni, hogy egy nem átlátszó sablonból vágjuk ki a betűt és azt rakjuk a fényforrásra, de úgy is, hogy csak maga az \\\"A\\\" betű világít és nem kell letakarni az annak kirajzolásához szükségtelen, ám ettől függetlenül fényt adó területet. A kitakarós mód az LCD-kijelzők esetében áll, utóbbi viszont a plazmatévéknél.

Lényegében ebből következik, hogy a teljesen fehér kép esetén a plazma többet fogyaszt, mint az LCD, mivel a CCFL fénykibocsátó hatékonysága magasabb, de ha mozis, a film témájának megfelelően sötétebb jeleneteket is látunk, már fordul a kocka, ugyanis a plazma fogyasztása a megjelenített kép világosságával változik, miközben az LCD fényforrása sötét jelenet esetén is ugyanúgy (némileg csökkentett fényerővel) világít, aminek útját állja a TFT LCD-panel. A plazma esetében van egy további tényező, mely alapvetően meghatározza a fogyasztást, ez pedig a felbontás: az 1080p-s full HD plazmaszettek fogyasztása drasztikusan, nagyjából kétszer magasabb is lehet a HD Ready társakénál, mivel több mint két és félszer több pixelből épülnek fel, így a járulékos fogyasztása, mint például a jóval több vezérlés vagy a relatíve gyengébb fénykibocsátó hatékonyság. Ez eredményezi az ökölszabályt: full HD plazmaszettet kizárólag akkor vásároljunk, ha 1080p-s videoforrással etetjük.

Érdekes számok

Az év elején szárnyra kelt egy pletyka, mely szerint az Európai Unió ki fogja tiltani a plazmatévéket magas fogyasztásuk miatt a piacokról, ám ezt az EICTA (European Information & Communications Technology Industry Association) cáfolta, hiszen még a jelenleg bevezetett mérési módok egyike sem alkalmas arra, hogy minden körülmény között pontos, használható számokat adjon. Bár a teljesen fehér kép során elfogyasztott energia igen pontosan mérhető, eszerint határérték is megadható, ám ez a mérési mód a legkevésbé sem áll közel az átlagfogyasztó tévézési szokásaihoz, illetve az általa nézett műsorokhoz. Mindazonáltal a megfelelő mérési metódus készülőben van, ez és az ebben mért határérték épp megállapítás alatt áll, erről konkrétumot még 2010-es bevezetése előtt, az év vége felé hallhatunk.

Panasonic plazmatévé

A gyártófüggetlen Fraunhofer Intézet is végzett teszteket, a sikeresnek mondható Harry Potter mozi egyórányi részletét küldte a 42 hüvelykes, nem full HD-felbontású tesztpéldányokra, melyek között LCD- és plazmatechnológiával képet adók egyaránt voltak. A Harry Potter mozi mellett az IEC62087 tesztvideó 10 perces részlete is szerepelt forrásanyagként, utóbbi esetben gyengébben muzsikáltak a plazmapanelek, ám a Harry Potter esetében a plazma több esetben is nyújtott az LCD-nél jobb eredményt, tehát alacsonyabb fogyasztást.

A tesztelt tévék közül a 42 hüvelykeseket emeljük most ki, melyek közül a mozifilmet a Panasonic TH-42PX80E plazma 120 wattos átlagfogyasztással mutatta meg (emlékezzünk vissza, 497 wattos névleges maximális teljesítményfelvétel, 255 wattos operatív, gyártói adat), ez a készüléket további két plazma, a Samsung PS42A457 P1D és az LG 42PG6000 követte 161 és 166 wattnyi átlagos fogyasztással. A filmnézés során a legtöbbet a két LCD-tévé kért, az LG 42LG3000 és a JVC42DA9BU 202, valamint 194 wattnyit átlagban -- már itt megbukott a plazmák magas fogyasztásával kapcsolatos generális állítás.

Samsung LED-háttérvilágítású LCD-tévé

Az IEC62087 tesztvideó fordított a sorrenden, előre a két LCD-tévé került, hogy közben a fogyasztásuk alig, mindössze 1-1 wattnyit változott. A plazmatévék esetében azonban jelentős volt az eltérés, a több világos képrészletet tartalmazó tesztanyag az LG 42PG6000 plazma esetében egészen 255 wattra emelte az étvágyat, de a Samsung plazmája sem volt épp takarékos, 248 wattos átlagos fogyasztásával. Az IEC62087 teszvideót LCD-ket megközelítő, mérsékelt fogyasztással a Panasonic tévéje tudta elénk tárni, a TH-42PX80E 214 wattot kért átlagban -- a különbség tehát közel sem olyat mutat, mint amilyet a tápegységek névleges teljesítménye sugallt.

Egy kWh villamosenergia 45 forintos árával számolva, 4 órányi napi tévézést feltételezve több ezer forintos különbség is kijöhet évente az egyes készülékek közt, ami már komolyan zsebre mehet. A Fraunhofer tesztjében szereplő tévék esetében 5 év alatt mintegy 20 ezer forinttal több áramot eszik meg a Samsung és az LG plazma, mint az LCD-k, így aki az ár alapján dönt, annak egyértelmű a választás, ha tévézés céljából vásárol. A különbség azonban közel sem olyan horrorisztikus, mint amire számítani lehetett. Ráadásul azonnal fordul a helyzet, ha valaki tipikusan filmeket vagy sorozatokat néz, hiszen ekkor nemcsak jobb képet adnak a plazmák, de még kevesebbe is kerül a működésük.

Tovább gazdagítja a képet, hogy a Panasonic egyes plazmatévéi rendelkeznek egy úgynevezett Eco Mode-dal, mikor a tévén található fényszenzor a környezeti megvilágítás függvényében állítja be a panel fényerejét. A Fraunhofer végzett méréseket teljesen lesötétített körülmények közepette is, és meglepő eredményekre jutott. Az várható volt ugyan, hogy a fogyasztás csökkenni fog, az azonban kevésbé, hogy nagyjából a felére esik vissza. Az intézet mérései szerint a Harry Pottert a Panasonic TH-42PX80E átlagosan 68 wattal, az ipari tesztvideót pedig 97 wattal jelenítette meg, vagyis fele annyit fogyasztott, mint az LCD-k sztenderd beállításban -- vagyis a maga formájában teljesen elhibázott az a közvélekedés, hogy a plazma sokkal többet fogyaszt az LCD-nél. Amennyiben az LCD-k fényerejét levesszük, úgy azok fogyasztása is drasztikusan csökken, így ez a különbség elenyészhet, vagy meg is fordulhat, forintban kifejezve a különbség azonban azonos fényerő mellett nem jelentős.

Verdikt: tévét vásárolni összetett feladat

A konklúziónak van egy sajnálatos következménye, mégpedig az, hogy ettől csak bonyolultabb lett a választás, nem egyszerűbb, ugyanis a tévéken kívül szokásainkon, sőt egészen abszurd módon filmes ízlésünkön is múlik, anyagilag melyikkel járunk jobban. Mindezt tetézi, hogy mind a plazma, mint az LCD oldalán erőteljes fejlesztések folynak, aminek eredményeként újabb és újabb, fogyasztásban korábbiaktól eltérően viselkedő tévék kerülnek piacra. A Panasonic nemrég kezdte meg a NeoPDP változatok értékesítését, melyek megnövelt hatékonyságuknak köszönhetően 1080p felbontásban is tipikusan annyit vagy akár kevesebbet fogyasztanak, mint az eddigi HD Ready modellek, 30-50 százalékkal kevesebbet a korábbi full HD plazmáknál. A Panasonic új, 12 generációs HD Ready paneljeire épülő tévék tipikus áramfelvétele szintén mérséklődött, így nem haladja meg a legtöbb CCFL-csöves LCD-tévéjét.

Az LCD-k oldalán hatalmas változást hoz magával a CCFL-t váltó LED háttérvilágítás elterjedése, nem csak fogyasztás, hanem a képminőség és a vékony kialakítás terén is. A LED háttérvilágítás egyik hatalmas előnye, hogy lehetőséget ad, hogy a háttérvilágítás nem egységesen, az egész képet figyelembe véve vezérelt, hanem precíziós. A diódákat például 16x16-os blokkokba szervezve adott régió fényerejét függetlenül vezérelhetjük, így sokkal magasabb, élethűbb kontrasztot produkálva a jelenetek sötét, árnyékos részeinél, miközben a fogyasztás is dinamikusan csökken. Ennek élenjáróra a Samsung Electronics, melynek LED-es sorozatai 40 hüvelykes méretben tipikusan 100 wattot vagy kevesebbet fogyasztanak, áruk azonban egyelőre borsosabb annál, hogy a CCFL-lel szemben emiatt döntsünk mellettük -- 5 év folyamatos működés során sem hozzák vissza a pénzt. Nem csak a CCFL és LED megvilágítású LCD-tévék közt van azonban jelentős különbség, hanem a különböző CCFL modellek közt is, ez azonban már egy másik cikk témája lesz.